Botos Kölönte

"To entertain these fair well-spoken days, I am determined to prove a villain"

Déry Tibor: Betlehemi állatok

2018. december 24. 17:10 - Hans Castorp

piccolagiottocappelladegliscrovegninativit.jpg

 

József megfogta fuvoláját, a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Úgy vélte, legfőbb ideje, hogy Mária elpihenjen: hiszen nem kis dolog az, ha az ember – s méghozzá éjnek idején – gyermeket hoz a világra. Olyat fog játszani, gondolta, ami álomba ringatja sorjában, elébb az anyját, majd a kisdedet, utolsósorban pedig az istálló állatait, amelyeknek ugyancsak nyugtalan éjszakájuk lehetett: ritkán esik meg, hogy állat szülni lássa az embert. Vajon megértették-e, tűnődött, hogy mi is történt úrnőjükkel, akit még soha nem hallottak sírni? 
Gyöngéden szólt a fuvola, s oly tápláló-pihentetőn, hogy József maga is elálmosodott. Odakünn a karácsonyéji nagy hideg megropogtatta az istálló falait, és megszikráztatta az égen a csillagokat. A szomszédban az egyik zsúpfedeles, hasas falú, nagy parasztház udvarán egy nedves orrú kiskutya hangosan panaszkodott a hidegre: elsőnek őt altatta el a mézillatú fuvolaszó. De Mária sem volt rest, alighogy a kutya elhallgatott, és egyenletes, békülékeny szuszogásából kitudódott, hogy már nem fázik, maga is a falnak fordult és elszunnyadt. Édes arca kipirult álmában, piros ajka csillogni kezdett, kis kezén, melyet arca alá fektetett, egy verejtékcsepp fénylett, mint egy gyöngyszem, buzgalomból és elégedettségből. Egy kicsit szuszogott is, hogy kiengesztelje fáradtságát, s a lábujjait durcásan kiegyenesítette a takaró alatt, hogy hadd feledkezzenek már el a vajúdás fájdalmairól: úgy aludt, mint aki elvégezte a dolgát. S alighogy József ezt észrevette, neki is lecsukódott a szeme, a fuvola kihullott a kezéből, s a szalmán végigdőlve hortyogni kezdett, ahogy egy apához illik. 
A gyermek azonban még ébren volt és mosolygott. Miért is igyekezett volna oly sürgősen elaludni, amikor épp csak hogy megpillantotta a világot, s a szemecskéjével, fülével, orrával is tudomásul kellett vennie mindazt, amit boldogságával már tudott. De nem szólt egy szót sem, nehogy felébressze a kis jászol előtt fekvő Józsefet, s két kezét szelíden ökölbe szorítva, mozdulatlanul nézte feje fölött a szürke mestergerendát, amelyet már simává koptatott az állatok lélegzete. S minthogy hideg volt, szája fölött a saját kis lélegzete is láthatóvá vált, hogy ezt is megismerje ezen az első napon. 
Mert lám, alighogy az anya és az apa elaludt, az istálló érezhetően hűlni kezdett. 
Az ökör aggodalmasan megrázta a fejét. – Hideg van – mondta –, meg fog fázni! A szamár felemelte a fejét, melyet a tanúság fáradalmaitól a deszkapadlóig lógatott, és bársonyos orrcimpáin át harsogva beszívta a levegőt. 
– Csendesebben – morogta az ökör elégedetlenül –, mert még fel találod ébreszteni. 
– Hisz még nem is alszik – dünnyögte a szamár. 
Ezt az ökör is tudta, hisz egy pillanatig sem vette le a szemét a jászolról, amelyben a kisded kerekre nyílt ragyogó szemekkel, mozdulatlanul feküdt, s csak apró, bimbószerű ökleit rezzentette meg olykor, ha egy-egy légy szállt el fölötte. Hogyne tudta volna, amikor ennél még jóval többet is tudott! 
– Tudom, hogy nem alszik – válaszolta -, de azért te csak maradj csendben, mert mégiscsak felébresztheted. Mit tegyünk, hogy meg ne hűljön? 
– Keltsük fel az anyját? – kérdezte a szamár. 
– Nem – felelte határozottan az ökör, aki Máriát nem kevésbé szerette, mint a kisdedet. – Pihennie kell, mert egész este sírt szegény. 
– Hát akkor? – kérdezte a szamár, aki még mindig nagyon fáradt volt, s így semmi sem jutott az eszébe. 
Mind hidegebb lett, az istálló apró ablakán bevilágított a csillagsütötte udvar, és fényével ezüstszínűvé festette az ökör és a szamár farát. Mária egyre könnyebb lett álmában, József egyre vaskosabb. Az újszülött alatt a frissen szedett szalma hirtelen illatozni kezdett, mintha széna volna. 
Az ökör restelkedett. Nem szeretett leleményesebb lenni senkinél a világon, de most mégsem hallgathatta el, hogy volna egy épkézláb tanácsa, amelyet más, nála okosabb is megfogadhat. Elfordította a fejét szégyenében. 
– Álljunk szorosan melléje – mondta –, s melegítsük meg méltatlan testünkkel. Ha nem bírja a szagodat, akkor majd kissé elhúzódhatsz. 
– Jó lesz – helyeselte a szamár. 
– Te jobboldalt állsz majd, s elfogod a jobb oldali hideget, én meg baloldalt elrúgom s elmarom a bal oldali hideget. 
Így hát felálltak ketten, kétoldalt a jászol mellé, s az ökör nagy igyekezetében még be is görbítette a testét, hogy lábtól is jusson egy kis védő sövény a hideg ellen. A szamárnak azonban rövid időre el kellett hagynia helyét: fejével kitaszította az istálló ajtaját, kiballagott az udvarra, s illemtudóan ott végezte el szükségét. Mire visszajött, álmélkodva látta, hogy az ökör nagyokat fújtatva, leheletével melegíti a kisdedet, oly magától értetődően, mintha csak valami kis borjút ápolgatna. 
Milyen merész egy állat, gondolta, s bensejében egy kis irigység kelt, az első alacsony érzés Betlehemben a gyermek születése óta: nem csoda, hogy az ablakra abban a pillanatban egy kevés pára futott fel, s az istálló egy árnyalattal elsötétedett. Mi minden nem jut az eszébe, tűnődött az istálló ajtajában állva, pedig máskor, ha az úton keresztbe teszek eléje egy szalmaszálat, hát nem tud továbbmenni tőle. Most pedig milyen nagy gondolatai támadnak! 
Az ökör szerencsére nem látta meg, mert háttal állt az ajtónak, rendületlen nyugalommal melengette az újszülöttet. Ez fénylő nagy szemével csendesen nézte, s oly elégedett volt, hogy még a két öklöcskéje is szétnyílt: először, amióta a világon volt. Mire a szamár a jászol mellé ért, az ökör már a kisded lábujjait lehelgette. Négyszer fújt rá mindegyik lábra. A szamár megsebzett szíve megbékélt. 
No lám, gondolta, mégiscsak ostobább nálam. Még ötig sem tud számolni. 
– Miért fújsz te csak négyszer mindegyik lábra? – kérdezte súgva, hogy a gyerek meg ne hallja: mert nem akarta megszégyeníteni előtte az ökröt. 
– Annyiszor fújok, ahány lábujja van – felelte ez. 
A szamár szívébe nagy szánalom költözött. 
– Még egyszer fújj – mondta –, még egy van ott! 
Az ötödik ujja azonban olyan piciny volt, hogy az ökör csak most vette észre, hogy jobban odanézett. Gyorsan ráfújt még kettőt-kettőt, hogy pótolja az elmulasztottat, a szamár pedig úgy helyezkedett el a jászol mellett, hogy farkával elhessegesse a legyeket, amelyek kettőjükről az újszülöttre szálltak. Nagy csend volt az istállóban, csak az ökör boldog lihegése s a szamár farkának suhogása hallatszott: József és Mária oly szorgosan aludt, hogy szinte belesimultak az éjszakába. Az ökör a maga lassú módján elgondolkozott a szamár felől: vajon illő-e, így elmélkedett, hogy hátat fordít a kisdednek. De hamar megnyugodott: csak tudja, hogy mit csinál, gondolta. 
Mindkét állat olyan erősen gondolkodott, hogy az istállóban csakhamar melegebb lett. A szamár már úgy nekibátorodott, hogy egyengetni kezdte a szalmát a kisded rózsaszínű teste alatt: fogaival elhuzigált néhány összegubancolódott szálat a gyermek farocskája alól: egyszer az orrával majdnem hozzáért a lábához is. Amikor restelkedve elkapta a fejét, a kisded megszólalt. 
Nem szólalt meg igazán, mert még nem tudott, csak mosolyogni és sírni: de azért az állatok minden szavát megértették. S rögtön fel is hagytak munkájukkal, a legyezgetéssel és melengetéssel: úgy meg voltak döbbenve, hogy a szamár feltartott farka hirtelen megmerevedett, mint az alázat zászlaja, az ökör nyitva felejtett szája előtt pedig apró gomoly formájában megállt a lehelet. 
A kisded szava azonban oly gyöngéd, vidám és türelmes volt, hogy csakhamar magukhoz tértek ijedtségükből. – Miért fújsz te rám? – kérdezte az ökörtől. 
Sokáig hiába várt a feleletre: bár az ökör már nem félt, de még egyelőre nem bírta becsukni nyitva felejtett száját. 
– Te meg miért legyezel engem a farkaddal? – kérdezte a kisded egy idő múlva a szamártól. 
Ez ugyan hamarabb feltalálta magát, mégsem tudott válaszolni, a szíve úgy reszketett az örömtől és a büszkeségtől. Elfordította ormótlan, nagy fejét, nehogy meghatott nyála a jászolba csöpögjön. 
– Nos? – kérdezte a kisded egy óra múlva. 
Az ökör egyik elülső patáját óvatosan végighúzta a jászol előtt frissen felhányt szalmán, és szarvával egy csöppet, alig észrevehetően megböködte a levegőt. 
– Te felelj először! – súgta a szamárnak. 
– Miért? – kérdezte ez. 
– Mert te vagy az okosabb – mondta az ökör. 
– De te erősebb vagy – vélte a szamár. 
Ezen egy ideig eltűnődtek, s mint ahogy ilyenkor szokás, ártatlan nyálukkal benedvezték maguk előtt az istálló padlóját. Egy kis harag is gyűlt fel szívükben önmaguk ellen, hogy minek is tettek olyat, amiért a gyermek kérdőre vonhatja őket, s ha már megtették, miért nem tudnak megfelelni neki. Tán rosszul tettük, amit tettünk, gondolta az ökör, hátha nem kellett volna megmelengetni? Mily tiszteletlenség, hogy nem felelünk, gondolta a szamár, s jóvá lehet-e ezt tenni valaha is? 
– Miért nem válaszolsz már? – súgta az ökörnek. 
– Hát te? – súgta ez vissza szégyenkezve. 
– Téged kérdezett meg először – mondta a szamár szelíden, határozottan –, tehát előbb neked kell felelned. 
– De nekem négy gyomrom van – védekezett az ökör –, s így tovább tart, amíg megemésztem a kisded kérdését. 
A szamár most már felbőszült: látnivaló volt, hogy ellenfele letér az igazság és a méltányosság útjáról. Két hosszú, szőrös füle megmerevedett felháborodásában. 
– Ó, te szamár – mondta haragosan az ökörnek. 
Ez meglepetésében oly gyorsan emelte fel a fejét, hogy szarvával majdnem beleakadt a jászolba. – Hogyan? – Kérdezte megrökönyödve. – Én, szamár? Hisz te vagy a szamár. 
De nem folytatták a vitát, minthogy mindketten fél szemükkel a kisdedre sandítottak, észrevették, hogy ez úgy mosolyog, oly szelíden és mégis csillogón, mintha kinevetné őket. Lám, nem haragszik rám, gondolták mindketten ujjongva, s lehet hogy a barátomra sem neheztel. 
Az ökörnek egyszerre megeredt a nyelve. 
– Azért lehelek rád – mondta –, hogy olyan erős légy, mint amilyen én vagyok. S hogy olyan jó szagod legyen – tette hozzá elbizakodva –, amilyen nekem van. 
– Én pedig – mondta a szamár, a szavába vágva, mivel attól tartott, hogy az ökör nem engedi szóhoz jutni –, én pedig azért legyezlek a farkammal, hogy elkergessem arcodról a legyeket, amelyek barátom orráról szállnak rád. 
– Azért fújok rád – folytatta az ökör –, hogy megmelengesselek. Bocsáss meg, hogy a lábadra csak négyszer leheltem, de oly pici az egyik ujjad, hogy nem vettem észre. 
– Én pedig – mondta a szamár – azért hessegetem el a legyeket, amelyek a barátom orráról szállnak rád, mert ártalmasak az egészségre, s kárörvendő rossz szavakat súgnak az ember fülébe. Bár lehet –tette hozzá tiszteletteljesen –, hogy a te füled előtt megtartóztatják magukat! Vajon meg fog-e nőni még a füled? – kérdezte kíváncsian. 
A kisded úgy hallgatott, mint aki felelni készül, az állatok gyorsan elnémultak. Az egyik hallgatás füstszínű volt és csupa kérdés, a másik aranyszínű, és csupa bizalom. Odakünn, az istálló ajtaja előtt egy kis szürke egér ült hátsó lábán, a csillagok fényében, orrát az ajtó felé fordítva: ő képviselte a mezei csendet. A csűr fölött, az udvar túlsó felén a látóhatár alacsony övezetében egy kék csillag szállt fel az égre, s célirányosan, lassú mozgással Betlehem felé vette útját. 
– Miért melengetsz te engem? – kérdezte a kisded az ökörtől. – Miért adod nekem az erődet? 
Ha nem lett volna oly nagymérvű tiszteletlenség, az ökör vállat vont volna. 
Lehet erre a kérdésre egyáltalán felelni? Ha volna rá felelet, az ugyanakkora, ugyanolyan súlyos, s a fejétől a farkáig ugyanolyan alakú volna, mint maga az ökör. De honnét szedjen a csöpp kis agyából ekkora feleletet? 
– Nos? – kérdezte a kisded. Miért? 
Az ökör meg sem mert moccanni. 
– Miért hessegetted el arcomról a legyeket? – kérdezte a kisded a szamártól, s néhány pillanatra behunyta a szemét, hogy az állatok kedvükre vonogathassák a vállukat. De most már a szamár is úgy állt, mint a cövek, még a bőrét sem merte megrándítani: hisz az ő felelete is akkora volt, hogy nem fért el a fejében. 
– Nos? – kérdezte türelmesen a kisded. 
Az istálló túlsó sötét sarkából ekkor egy kevés panaszos bégetés hallatszott: oly fodros, átlátszó, ezüstszínű volt, mint egy csöpp bárányfelhő, amely elszáll a hold alatt. A gyermek elmosolyodott. A kis fekete bárány, amelyet eddig eltakart a sötétség, s most hangja által láthatóvá vált, megnyugtatta a szívét: hiszen alig volt valamivel nagyobb nála. Ha fel tud kelni a jászolból, bizonyosan odatipegett volna hozzá… 
– Hozzuk ide? – kérdezte szolgálatkészen az ökör és a szamár, akik mindketten titkon abban reménykedtek, hogy a kisded elfeledkezik kérdéseiről. Az ökör boldogságában egy kicsit megnyalta széles nyelvével a gyermek lábujjait: tán nem veszi észre, gondolta bizakodón. 
A kis fekete bárány azonban, amely csak hangja által vált láthatóvá, már ismét eltűnt: oly gyönge volt, hogy csak akkor tudott volna segíteni a kisdeden, ha előbb magán segít. A szamár lopva hátranézett, de mire tekintete a sarokba ért, a bárány már sehol sem volt – csak egy kevés, kesernyés gyapjútakaró úszkált a levegőben, mint egy kis gyapjas bárányfelhő. S mivel a szamár tudta, hogy most már végképp nem halogathatja tovább a feleletet, tehát térdre ereszkedett a jászol elé. 
A jászol túlsó oldalán az ökör is letérdelt. Nem esett nehezére, habár a jobb térde kissé fel volt sebezve, de úgy helyezte el a súlyát, hogy az inkább a szíve felőli oldalára billent. Fejét a szalmás padlóra fektette, csak nagy, szégyenkező szarva ért fel a jászol faláig. 
A kisded pedig megértette, hogy ez az állatok felelete, s a szíve elszorult: először, amióta a világra jött. De nem szólt egy szót sem, s a térdeplő állatok szerencsére nem láthattak fel az arcára, amelyen a halál egy percre végighúzta sötét árnyékát. Hiába is szólt volna, mert körös-körül mindenki elindult a szolgálatára, s a két jámbor állat mögött már az egész világ térdre ereszkedett. A kisded tudta, hogy akit szeretnek és szolgálnak, annak meg kell halnia, s minthogy még csak néhány órája jött a világra, megsajnálta magát és sírva fakadt. De ezt senki nem vehette észre, mert már egy perc múlva újra mosolyogni kezdett, s két öklöcskéjével elmorzsolta a szeme sarkában lágyan fénylő könnyeket. Mindössze Mária sóhajtott fel álmában, s kezével egyszer lassan végigsimított kipirult anyai arcocskáján. 
Odakünn pedig a kemény világ szolgálattételre készülődött. 
A szomszédságban nagy hajnali torokreszeléssel s krákogással felkeltek a pásztorok, hogy illő időben üdvözölhessék az újszülöttet. Legtöbbjük kezet is mosott ez alkalommal, majd megkötözték kutyáikat, s markukba köpdösve, ahogy a nagy vállalkozások előtt szokás, előkotorták a sarokból legszebb pásztorbotjukat. A háromkirályok már javában nyelték a port az országúton: toronyiránt haladtak, nyílegyenesen, amerre az égen futó kéken hunyorgó csillag mutatta az utat. 
Az ökör meg a szamár még sokáig térdepelt a kisded előtt. Lám, mégiscsak megfeleltünk neki, gondolták elégedetten, s fejüket a padlóra fektetve, pislogva, csendesen nézegették egymást a jászol alatt.

 

(Kép: Giotto: Jézus születése; Padova)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://botoskolonte.blog.hu/api/trackback/id/tr9914513022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.