"...Este a karácsonyi ünnepre való tekintettel, kilenc óráig lehetett fennmaradni. A magyar karácsonyestre, amelyet budapesti diákok rendeztek noirmoutier-i fogoly-honfitársaiknak, az 5-ös
számú szobában terítettünk. Itt volt a legtöbb magyar és a többi lakó, kettő kivételével, meg
volt híva más szobákba. A két árva tiroli olaszt, akik még a fogsági élet könnyen kifejlődő
szolidaritásában sem kaptak egy ünneplő társaságban sem helyet, meghívtuk asztalunkhoz. A
meghívást és egyéb ünnepi formaságokat ezúttal komolyan lehetett venni. Hosszú hónapok
óta most először ültünk terített asztalnál. Az egymásra rakott, pokróccal betakart szalmazsákok díványul szolgáltak. Az asztal közepén hópelyhes, csillogó karácsonyfa állott. A
nyárfa száraz gallyaiból állította össze Nagy Zsiga, aki úgy látszik, női szabómesterségében
megtanulta, hogyan lehet értéktelen semmiségekből mutatós, illúziót keltő dolgokat elővarázsolni.
A vacsorának magyaros jellege volt. Stein Móric kapott hazulról paprikát, aminek segítségével Schnitta, az előkelő megjelenésű magyar pincér, kitűnő borjúpörköltet készített. A
pörkölt mellé bort is lehetett inni. Karácsonyeste ez is meg volt engedve.
Az alkoholtól elszokott kedélyekben a mámor hamar erőre kapott. A legfurcsább asztaltársaság, amelyet valaha csak láttam, kezdett egymás iránt felmelegedni és csakhamar mindenki
közös, nosztalgikus hangulatba olvadt fel.
Az asztalfőn ült Müller úr. Keménygallér, fekete nyakkendő, fekete kabát és csíkos szürke
nadrág volt rajta. Olyan feszesen tartotta magát ünnepi öltözékében, mintha ruhájába belevasalták volna. Az öltözet ünnepélyessége különben nemcsak őt, hanem a többieket is
egészen átváltoztatta. Eleinte furcsán, szinte idegenül néztük egymásban hajdani társadalmi
lényünk feltámadt kísérleteit. Fenyvesi rákvörös volt egész este a magas keménygallértól,
amelyet Perigueux óta nem hordott. Neufeld tanártársamnak majdnem be akartam mutatkozni,
amikor sötétkék ruhájában, frissen kiborotválva megjelent. A tökéletes előkelőséget a pesti
ügyvéd távozása után most egyedül Dudás, az aviatikus képviselte. Hatalmas utazóládájának
egyik legpompásabb remekművét vette fel erre az alkalomra, amely magából bódító
parfümillatot lehelt. Soltész és Németh Andor is újra olyanok lettek, mint amikor először
találkoztunk az osztrák-magyar konzulátus előtt a mozgósítás izgalmas napjaiban: Csak
önmaguknak árnyékává lettek. Lefogytak, arcuk sápadttá vált, szemük kidülledt az esős
hónapok elzártsága alatt. Megváltozott lényükön át nézve milyen messzire tolódtak már
emlékezetemben a háború első, párizsi napjai!...
Csak Rosenberg úr jelent meg őszikabátban, csuklóján lóbálva elmaradhatatlan lekváros
bödönét. Varga úr sötétkék ruhában ült mellette, mint előkelő képviselő, aki választói közé
ereszkedik. Megvolt az az örömük, hogy elválaszthatatlan társuk, az üvegfúvó fogatlan
Edouard is mellettük kapott helyet, mert amióta Maravics inasává szegődött, ő is magyarnak
számított. Ma este megfordított világrendnek kellett lenni. Maravics szolgálta ki Edouard-t, s
én raktam ki hatalmas porciót Vantur Jakab tányérjára. Egyébként Jakab is nagyon kicsípte
84
magát. Úri ruhájában sült ki róla, hogy ólába van, valamint Müller úrról is most tudtuk
megállapítani, hogy kissé púpos és erősen ikszlábú.
Valóságos új ismerkedés folyt le az első félórában.
Müller úrtól jobb és bal kézre a két főhelyet kor szerinti rangsorban Jakab és Bistrán Demeter
foglalták el. Bistrán megjelenésében is volt némi ünnepélyesség. Ragyás arcáról a felesleges
szőrt eltávolította, csak huszárosra kifent, hosszú, hegyes bajuszát őrizte meg. Azonkívül
Németh Andornak egyik eldobott rézbarna nadrágjából huszársipkát szerkesztett magának,
amelynek három gombja három fokozatosan kisebbedő tükördarabkából állott. Azt mondta,
hogy ebben a három tükörben látja a jelent, múltat és jövőt.
Bistránnak zavaros elméleteiből sohasem lehetett tisztán kivenni, hogy milyen érzései vannak.
Hiszen azt sem tudta róla senki, hogy milyen szülőktől és hol született. Erdély, Nagyszeben
szerepelt sokszor előadásaiban. Valószínűleg román lehetett. Mindez nem volt biztos. A
háborút elítélte, és úgy lehetett kivenni szavaiból, hogy a németekkel szemben a franciákkal
rokonszenvezik... Most, amikor a tányérja mellé elhelyezett ajándékot megkapta, s végignézett a fényesen felterített asztalon, ahol húsznál többen foglaltunk helyet, vállamra tette
kezét, és szokása szerint mélyen, kutatva szemembe nézett.
- Te, ezek a diákok, ezek a budapesti diákocskák, hogy is mondjam - kezdte el a beszélgetést
Demeter testvér, akivel már hosszabb ideje tegező viszonyba kerültem. - Szóval, ez mind
tőlük jött?... És nekem is, külön, érted, megérted?... Külön nekem is?... Bistrán Demeternek?
A fejemmel igent bólintottam.
Demeter csak nézett rám, hosszan, jelentősen, és a bajuszát húzogatta, pödörgette.
- Ne mondd! - szólalt meg végre, hosszabb idő után. - Ne mondd! - ismételte, és a szeme
könnybe lábadt.
Bistrán ezután egy darabig nem szólt hozzám, maga elé nézett, és tűnődött. Azalatt
Boromisszával, másik szomszédommal merültem el beszélgetésbe. Elmondta, hogy mialatt
fogságban ül, „feleségét” újabb istenáldás érte. Megszületett a tizenkettedik gyereke. El is
határozta, ha kiszabadul a fogságból, okvetlenül törvényesíteni fogja barátnőjével való életét.
Közben a hangulat kezdett felmelegedni. Koródy és Jakuts, a két legjobb énekes, belekezdtek
magyar karácsonyi énekekbe. Erre Demeter testvér is felugrott az asztaltól, mint aki végre
megtalálta, amit keres.
Vállára vette az egyik, falon lógó kabátot, botot vett kezébe, s előadta a Betlehemmel járó
falusi gyerekek mondókáit, majd lefeküdt a földre, mint öreg pásztor, s maga elé könyökölve,
halkan, meghatódva elénekelte a pásztorok dalát.
Bistrán énekébe azután belekapcsolódott mindenki.
Csak Müller úr nem énekelt velünk. Nagy, zöldessárga, kopasz fejét ide-oda forgatta, hogy
elkapjon egy-egy szót, mert a szöveget már teljesen elfelejtette. Úgy fájt neki, hogy nem
tudott beleolvadni a kórusba. Ötven év óta talán először érintette gyermekkori emlékeinek
elfelejtett közössége. Meg azután őt is nagyon meghatotta, hogy a budapesti diákok megemlékeztek róla. Akárcsak Bistrán, ő is ezt egészen személyi ajándéknak tekintette, amelyet
nem egy fogolynak, hanem egyenesen neki, Müller bácsinak küldtek.
Mikor az ének elhangzott, Müller úr felállt, megköszörülte torkát, és töredezett magyarsággal
felköszöntőt mondott a budapesti diákokra, akik nem feledkeztek el a szegény noirmoutier-i
magyar internáltakról. Azután megkért bennünket, hogy elszavalhassa az egyetlen verset,
amire még emlékezik, s amit második elemista korában tanult. Ezzel akart hódolni
magyarságának. Nevetve, ujjongva biztatták az öreget, hogy csak tegye meg.
85
Müller bácsi kiállt a szoba közepére, széles, ráncos bőrű kezét combjához szorította, s különös
fejhangon hadarva, elkezdte mondani:
Ej, mi a kő, tyúk anyó, kend
A szobában lakik itt bent...
Néha elakadt, akkor körmeivel idegesen kaparászott nadrágján, kínlódott, gyötrődött, szája
majd sírásra görbült, de mégiscsak kivágta magát. Arca belesápadt az izgalomba, nagy,
kopasz feje a verejtéktől gyöngyözött. Irtózatos lelki felindultságába került, amíg ötven év
távlatán át visszaküzdötte magát azokba az időkbe, amikor még magyarul tudott.
Az öreg cipész szavalata mulatságnak készült, de nem nevetett rajta senki, mikor visszaült
helyére. Megindultan ölelték meg, és azután egész este neki énekeltek, őt ünnepelték.
Fél kilenc felé megtelt a szoba a többi foglyokkal. A hangulat fokról fokra magasabbra szállt.
Most már a német karácsonyi dalokat is végigénekeltük. A mulatság olyan arányokat öltött,
hogy nem hallottuk a kilencórai kürtjelt, amely a lefekvést rendelte el. Külön kellett az
őrségnek feljönni, hogy a lámpákat eloltassa.
Az őrség halotti csendben vonult végig a szobán. Mikor kiléptek, a lámpafény kialudt, és a
sötétben mindenki botorkálva kereste meg helyét.
Énekszó, mámor, ünnepi hangulat egyik pillanatról a másikra elvágódott.
A szobafőnökök kiadták a jelszót:
- Kein Wort mehr! Schlafen!73...
Órákig hánykolódtam alvás nélkül a szalmazsákon. Régi karácsonyesték emlékei újulnak fel
képzeletemben, és mindegyiket újra meg újra átélem.
Éjfél felé jár az idő, mikor a szobánkhoz vezető facsigalépcsőn, sűrű, szabályos lépések
koppannak meg. Az őrség jön vissza. Vajon kit keresnek? Mindenki ijedten ül fel fekvőhelyén. Rendszerint éjszaka szokták azokat elvinni, akiket fegyelmi okból más fogolytáborba
deportálnak.
Most az 5-ösben vannak. Ajtónk alatt a rés kivilágosodik... Most mihozzánk nyitnak be. A
kézilámpák fénysávja kettészeli a sötétséget. Mindnyájan visszabújunk a szalmazsákra, s úgy
teszünk, mintha aludnánk.
Erélyes, rideg hang nevemen szólít. Riadtan ülök fel, s ebben a pillanatban, amikor nem
tudhatom, milyen végzetes döntést közölnek velem sorsom felől, még komédiázni is van
kedvem: szememet dörzsölöm, és értelmetlenül bámulok a katonákra, mintha aludtam volna.
- Öltözködjék fel, s jöjjön a sergeant-hoz - hangzott a parancs.
Dideregve, remegő kézzel kapom magamra holmimat. Hová visznek ebben a fagyos, hideg
éjszakában? A szalmazsák, amelyen feküdtem, a kékesen világító ablak, az egész, fülledt
levegőjű szoba egyszerre kedves és marasztaló lesz...
A katonák közrevesznek, s megindulunk. Az ajtó nyikorogva csukódik be utánunk.
Az őrmester egyik épen maradt bástyaszobában lakott. Átszeljük a sötét udvart és a kis
lépcsőn, amely hozzávezet, már magam mászom fel. A katonák alul maradnak.

73 Egy szót se többet! Alvás!
86
Benyitok. Guillaume sergeant barna trikóban, piros nadrágban a jól fűtött kis szoba közepén
áll, és mosolyogva néz rám. A kandalló tüze fölött kék edényben illatos bor fő, amely előtt
Georges térdepel.
Ó, itt baj nem lehet! Az aggodalom, a bizonytalanságtól való félelem egy pillanat alatt leválik
rólam, és olyan könnyen érzem magam, mintha súlyos terhet raktam volna le.
Guillaume közel lép hozzám, vállamra teszi kezét, s kedves, lágy hangon mondja:
- Maga ajándékot vett szegény fogolytársainak. Lássa, ez tetszik nekem. Egyszerű pékmester
vagyok, sok gyermekem van. Tudom, mi az a Jézus, tudom, mi az a szeretet. Életemben
sohasem bántottam senkit, és kiküldhetnek százszor is a frontra, mégsem fogok senkit sem
megölni... Ezt akartam magának mondani, és most igyunk egy pohár bort a szent, a boldog
karácsonyestére!...
Georges tölt, koccintunk, és szürcsölve ízleljük az édes, forró italt.
Több mint egy órát tartózkodom náluk. Közben sok mindent megtudok az elejtett vagy félig
elmondott szavakból.
Ünnepek után nagy változások lesznek. Guillaume-ot és Georges-t elküldik. Új őrmester jön,
aki egyszersmind az adminisztrációhoz is ért. Szigorú rendszabályokat fognak életbeléptetni,
de rendbe hozzák az udvart. Kéthetenként egyszer katonai kíséret mellett séták lesznek.
Megállapítják a levelezések rendjét is.
Guillaume megmondja véleményét:
- Szóval tilalomfákat állítanak erre a szemétdombra: ez szabad, ez nem szabad!... Mintha
ezzel segítenének valamit. Én legalább nem piszkáltam magukat. Nem volt semmi. Sár volt,
piszok volt, de legalább itt belül a várban nem ült senki a maguk nyakán. Nem igaz?...
Az őrmester szavaiból jövőnknek szomorú távlata nyílik... Kezet rázva, melegen búcsúzik
tőlem. Azt mondja, többet aligha látjuk egymást. Ővele pedig mi lesz?...
Két rövid karját élénken a levegőbe csapja: ki tudja?... Arcán ott borong a frontra való küldés
réme...
Az is történt vele. A fényképért, amelyen a két német tanárral és diákokkal levétette magát,
megbüntették, és a frontra küldték. Később megtudtuk, hogy mindjárt az első napokban
elesett. Katonáit rohamra vezette, de maga nem nyúlt fegyveréhez, s úgy esett el, hogy a
kezében szorongatott pisztolyból egy golyó sem hiányzott."

in: Kuncz Aladár:  Fekete kolostor, 83-86. old , eredeti megjelenés 1931.  http://mek.oszk.hu/05300/05368/05368.pdf

Kép:https://mult-kor.hu/20140623_kuncz_aladar__ot_ev_pokoljaras_a_nagy_haboruban?print=1