A naplómban említettem, hogy néha fordítva ülünk a lovon. Elegánsabban kifejezve, érdemes olykor átkeretezni a dolgokat. Merthogy engem sok közvélekedés borzasztóan idegesít elgondolkodásra késztet.
Például, mikor a napokban-hetekben azon töprengtem, hogy mit fedünk el a rohanással, esetleg mi elől menekülünk, szíven ütött a következő kifejezés: DOLOGTILTÓ NAP.
Ó, igen.
Nagyobb szentek ünnepén bizony nem volt szabad dolgozni (egyébként volt külön asszonyi és férfi dologtiltás is).
Bizony.
Így nemigen állt meg a kifogás, hogy azért nem tudok elmenni a templomba/meglátogatni a demens rokont az öregotthonban, mert sok a dolgom. Milyen bölcs hagyomány, nem igaz?
Emlékszem, édes nagymamám milyen megrovóan nézett rám, mikor a Szenteste kapott koppincs Barbie-nak (nem kértem én ilyet, de ha már ott volt: baba, tehát öltöztetni kell) azonnal ruhát akartam varrni. December 24-én, dologtiltó napon. És EGYÉBKÉNT böjt is, bár nem egyházilag előírt (már). Ennek köszönhetjük a karácsonyi halászlevet. Meg a mákos túrós gubát IS.
Másik.
Itt van például a Karácsony megélésének igénye. Ez bölcs gondolat, csak mai kontextusban eléggé egoista szerintem. A Karácsony, mint Fogyasztandó Élmény. Okos véleményformálók[i] (jórészt nők) adják kéretlenül tanácsaikat, hogy hogyan KELLENE elvárásoktól mentesen készülni a Karácsonyra (vegyük észre az ellentmondást, köszönöm :D).
Nem, csajok.
Nem és NEM.
A Karácsony nem egy élménykupon, amit ki kell maxolni, hogy nekem full jó legyen.
Megaztán.
Hogy mennyire kúl a fölnőtteknek egy tábla csokit venni konszenzuálisan, és kész. De könyörgöm, ha az a szegény fölnőtt másjusban megcsodált egy könyvet? Vagy sóhajt az orvosi táskája egy otoszkóp után?
És a megszólaló szerint például tök menő napokig nem főzni, mert így a szülők-nagyszülők hasznosnak érezhetik magukat (ez egyébként nem rossz gondolat, de azért nyugodtan kérdezzük meg, hogy nem fárasztó-e huszonplusz emberre sütni-főzni és mosogassunk el kérdezés nélkül. Szerintem.)
És (jó esetben) enyhe felsőbrendűséggel lenézni azokat a tömegeket, akik ajándékokért rohangásznak, szegények, mert fejleltlen a szeretetnyelvük.[ii] Mert a Karácsony nem erről szól. És (figyelem!) Jézusnak ez biztos nem tetszene (Igen? Honnan tudod?…)[iii].
Biztos vagy benne, hogy Jézus nem látja a túlórázó csomagfutárban, a fáradt családanyában, az ügyeletes orvosban, a családos kolléga helyett műszakot elvivő trafikosban a próbálkozást? A másokért való áldozatot?
Az ajándék attól ajándék, hogy (jobb szó híján) nem érdemeljük meg/ki. Nem dolgozunk meg érte. Az Ajándékozó annyira szeret minket, hogy szeretné, hogy boldogok legyünk. Hétköznapi életünkben ilyenkor öntudatlanul megpróbáljuk továbbadni a Születés-Megváltás Ajándékát. Mert a lelkünk mélyén alázatosan érezzük, hogy nem vagyunk méltók rá.
A boldogságot az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.[iv]
A Karácsony maga a Kifogyhatatlan Ajándék.
Kép: Cornelis Massijs: A Szent Család megérkezik Betlehembe, 1543 (wikipédia, de igaziból Gemäldgalerie, Berlin
[i] Régebben több eszem volt: Adventben és Nagyböjtben tartózkodtam ilyesféle műsoroktól. Sajnos, öregszem.
[ii] A podcastban a családanya hihetetlen elégedettséggel mesél arról, hogy egyik szenteste zárás előtt egy órával ment a teszkóba ajándékot venni, és olyan jó volt, mer kevesen voltak és könnyű volt dönteni, mert csak egy óra volt rá. Hát, kinek mi.
[iii] Az vajon miért van, hogy véleményformálóink leggyakrabban mások viselkedését bírálgatva úgy érzik. hogy tudják, hogy Jézusnak mi tetszene. Most, egyetlenegyszerén, én is erre fogok vetemedni: felebarátaim, szerintem Jézusnak EZ nem tetszene. Hogy megpróbáljátok felhasználni Őt. Lsd még #újfarizeus.
[iv] Hamvas Béla: Oszd meg, amid van!
