Még mindig nem tudtam elcsöndesedni.
Nagyon nehéz a sok-sok ember közt, akik mind segítségért jönnek és/vagy ezért lépnek kapcsolatba velem. Nem tudom, melyik merít ki jobban: azok, akik nem szorulnak érdemi segítségre, csak – mondjuk ki -, mert már nem bírják idegekkel a háromnapos orrdugulást és értsem meg, hogy csak az a lórúgás antibiotikum fog segíteni rajtuk (nem értem meg), vagy akiken nem tudok segíteni, mint az ügyeletben TIÁ-val azonnalossal beküldött nagypapa-betegem, aki azóta újabb sztrókot kapott és most pneumóniával fekszik bent, amennyire kihámoztam az EESZT-ből, kontaktusképtelenül. Lehet, hogy hálásnak kellene lennem a böcsődevezetőnek, aki tucatszám tiltja ki az orrfolyásos gyerekeket (pedig felhívtam), vagy annak az édesanyának, aki hőemelkedéses gyerekét próbálja visszatuszkolni a bölcsődébe, mert Neki dolgoznia kell, továbbá reguláris tanácsadásra sem tudja majd elhozni és legyek szíves, oldjam meg valahogy (komolyan, az anyukák néha fordítva ülnek a lovon), hogy elvonják a figyelmemet más tragédiákról.
Rendben, megpróbálok hálásnak lenni azért, hogy ilyen bajokkal küszködünk.
Mert alig száz évvel ezelőtt, hiába a #régenmindenjobbvolt divatos féligazsága, NEM volt minden jobb.
„Hatan voltunk testvérek, négy fiú és két leány. Szüleim legnagyobbik fia, akivel heten lettünk volna, nyolcéves korában valami átkos járványban meghalt. Szüleink haláluk napjáig fájlalták, hiába jöttünk mi és voltunk haton, Mártont mindig fájlalták.[i] Apám szép, ügyes, rendszerető ember volt. Gyermekeit oly rendben tartotta és oly fegyelembe nevelte, hogy mi soha nem volt szabad egy sértő szót szóljunk egymásnak vagy idegeneknek. Meg is erősödött bennünk élet- [Erdélyi Magyar Adatbank] 43 fogytig ez az engedelmesség. Az iskolákat, ami akkor volt Széken, mind végigjártatta gyermekeivel. Abba a járványba, amelyben elsőszülött fiuk meghalt, a második is szenvedett, szörnyű nagy kínokkal. Tizenkét napig tetszhalott volt. Nem szólt, de még csak nem is szuszogott. Apám mindennap elhívta az orvost betegeihez, de amikor az orvos elutazott és nem jöhetett, megvette a koporsót, hogy a halott gyermeket ne tartsa ott. Apám üzletbe ment, mikor jött az orvos, s apám úgy útközben megmondta: — Doktor úr, meghalt Pista is. — A doktor azonnal a gyermekhez sietett, nézi, figyeli, gondolkozik. Nem szól semmit, elővesz egy könnyű kis tollucskát, az orrához tartja. Nem mozog. Akkor eléveszi a kis zsebtükrét, ráteszi a halott szájára, s kis darabig ott tartja. Mikor leveszi, látszott rajta egy picike lehelet. S mutatja: — Nézze, Győri bácsi, ezt még nem lehet eltemetni. Ez még fel kell sóhajtson, s azután válik meg, mire fordul. — Éjjelnappal lesték a gyermeket, mindig volt mellette valaki, már a szomszédok is segítettek figyelni, felváltva éjszaka is. Tizenkét nap múlva egyszer megmozdul, s vékony, nyeszergő, alig érthető hangon mondta, hogy éhes. Akkor a gyermek hatéves volt. Édesanyám gyorsan egy kis kávét csinált, édesapám egy kanálkával kifeszítette nehezen az összemerevedett fogakat, s anyám a kanálkával lassan eresztgetett a szájába. Utána is nagyon lassan javult. Így ment vagy két-három hétig. Édesanyám gyakran mosdatja. Egyszer, amint mosdatja, nagyot sikolt a gyermek. Apám rászól: — Mit csinálsz, Kali, szépen bánj vele. — Édesanyám mondja: — Én szépen bánok, de már tán el is van kényesedve. — S amint törlik puha darabbal, a füle megett kijő valami. Nézik, hát egy olyan csontdarabka, mint egy fél dióhéj, belső fele olyan göröncsös, mint a dióhéj belseje. Apám veszi, s megy vele az orvoshoz. Az orvos nézi, bámulja, s mondja: — Lássa, Győri bácsi, ez nagyobb fájdalommal jött ki, mintha vésővel vagy kalapáccsal lett volna kivéve. — Azt mondta az orvos, hogy a gyermek fejében megkelt, s a genny szakította ki a koponyacsontból. — Na, most adjanak neki jó tápláló ételeket. [Erdélyi Magyar Adatbank] 44 Biza a hatéves fiút meg kellett tanítani ülni és állni és későre járni is. Szép, tömött fiú lett, de fél fülére süket maradt. Ezért nem vették fel az iskolába, de édesapám nem nyugodott, hogy a fiuk ne tudjon írni-olvasni. Megkezdték az iskolát, édesapám jól melléjük állt, s a gyermek úgy megtanult írni-olvasni, mint amelyikek az iskolába jártak. Szép, derék fiú lett, de mikor sorozásra kellett álljon, a tanító s igazgató adott írást, s bizonyította, hogy gyermekkorától süket. Apám is sajnálta, hogy kiadja a kezéből, mert dolgos volt, és minden munkába jól elősegítette. Előző nap mondja neki apám: — Pista fiam, mikor téged vizsgálnak, tedd magad egy kissé gyávának, ne szólj a kérdésekre, tátsd a szádat, mintha bamba lennél. — Na, előállítják, itt baj van. Az iskolai bizonyítvány is ott, s egyszer csak kimondják: untagli, elengedik, mehet ki. Ahogy lépik ki a nagy teremből, a sorozó orvos utánadob egy kétforintos ezüsttallért. Bátyám gyorsan megfordul, nézi, mi peng. Azonnal visszahívja az orvos, a sorozó orvos, s biza beírta: tagli. Katona lett bátyám.”[ii]
[i] Ezt érdemes összevetni azzal az elterjedt nézettel, amit PHILIPPE ARIÉS tárgyal a Gyermek, család, halál című és egyéb műveiben, miszerint a szülők a kisgyermekek iránt nem tápláltak mélyebb érzelmeket, mintegy nem merték Őket szeretni, hiszen nagy eséllyel úgyis meghalnak kiskorukban.
[ii] In: Gyóri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája, Kriterion, Bukarest, 1975, 42-44. old. Pdf: https://adatbank.ro/html/cim_pdf2121.pdf
Kép: Sir Lucas Fields: The Doctor, 1891
