MÁSODIK FEJEZET
Ponczius Pilátus
A tavaszi Niszán8
hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus9
, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban,
amely Nagy Heródes10
palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért,
mert ez az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat
vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, ahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám-légió11 első cohorsa12
volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a
kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe - mely arról tanúskodott, hogy a
hat centuria13
szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez - ugyanaz a zsíros rózsaillat
keveredett.
„Istenek, istenek, miért büntettek engem?... Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség... a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás... nincs ellene
orvosszer, nincs tőle menekvés... a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem...”
A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszéket: a prokurátor nem nézett
senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot
helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra
írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:
- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?14
- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.
- És hogy döntött?
- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion15
halálos ítéletét önnek küldte le
megerősítés végett.

8 Niszán - hónapnév a zsidó kalendáriumban, a Gergely-naptár szerint március-áprilisnak felel meg.
9 Ponczius Pilátus - Judea római provincia prokurátora (helytartója). (i. sz. 26-36). Az evangéliumok
Jézus perével kapcsolatban említik, mint aki nem találván semmi vétket Jézusban, szabadon akarta
bocsátani őt, végül azonban - engedve a zsidó vallási vezetők követelésének - kereszthalálra ítélte
Jézust.
10 Nagy Heródes - i. e. 37-ig uralkodott Palesztinában. Kegyetlen, zsarnoki uralmat gyakorolt. Az ő
nevéhez kapcsolódik a betlehemi gyermekgyilkosság is.
11 Légió - a legnagyobb katonai csapategység a régi rómaiaknál.
12 Cohors - az ókori római hadsereg kisebb egysége: a légió tizedrésze.
13 Centuria - a századnak megfelelő kisebb katonai egység az ókori római hadseregben, melynek élén
a centurio (százados) állt.
14 Tetrarcha - a Római Birodalomtól függő terület egy részének uralkodója.
15 Szinhedrion (szanhedrin) - az ókori Jeruzsálemben a zsidók legfőbb törvényszékének tanácsa,
melynek élén a mindenkori főpap állt.
14
A prokurátor arca megrándult.
- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.
És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy
huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott,
világoskék chitont16
viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a
homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája
sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.
Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
- Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, csak az ajka mozgott. Azért ült úgy, mint a
kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött kezű fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
- Hidd el, jó ember...
De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy
vérszomjas fenevad vagyok... és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják
ide Patkányölő centuriót...
Úgy rémlett, az oszlopcsarnok elsötétült, midőn Marcus, az első század centuriója, aki a
Patkányölő gúnynevet viselte, megjelent a prokurátor előtt. Egy fejjel volt magasabb a légió
legmagasabb katonájánál, és olyan széles volt a válla, hogy eltakarta a még alacsonyan járó
napot.
A prokurátor latin nyelven szólt hozzá:
- Ez a vádlott engem „jó ember”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg
neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
A mozdulatlan prokurátor kivételével mindenki tekintete Patkányölő Marcust kísérte, amint
intett a fogolynak, jelezvén, hogy kövesse.
Patkányölőt általában mindenütt mindenki szemmel tartotta, ahol csak megjelent, az óriás
termete miatt, és aki először látta, annak is feltűnt, hogy a centurio arca el van éktelenítve:
orrát szétlapította egy germán buzogány.
Marcus nehéz csizmája súlyosan dobogott a mozaikpadlón, a fogoly nesztelen léptekkel
követte; néma csend terült az oszlopcsarnokra, hallatszott, amint a kertben gerlék turbékolnak,
és a szökőkút vize dallamos, bonyolult melódiáját csobogja.
A prokurátor szeretett volna felállni, halántékát a vízsugár alá tartani, és úgy maradni sokáig,
mozdulatlanul. De tudta, hogy ez sem használna.
A megkötözött embert kivezették az oszlopcsarnokból a kertbe. A Patkányölő az egyik
bronzszobor tövében rostokoló legionárius kezéből kivette a korbácsot, kissé meglendítette, és
a fogoly vállára csapott. Mozdulata hanyag és könnyed volt, de a fogoly azon nyomban összeesett, mintha levágták volna a lábát; lélegzete elakadt, arcából kiszaladt a vér, szeme elborult.

16 Chiton - az ókori görögök jellegzetes öltözéke: ingszerű, gazdagon ráncolt, kb. térdig érő vászonvagy gyapjúruha.
15
Marcus bal kezével könnyedén felkapta a földön fekvő embert, mint az üres zsákot, talpra
állította, és dünnyögve, hibás arameus kiejtéssel odavetette:
- Római prokurátort nevezni hégemónnak.17
Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni.
Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett,
és fátyolos hangon megszólalt:
- Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.
Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
- A nevet.
- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy
értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint
amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
- Jesua - sietett válaszolni a rab.
- Gúnyneved van?
- Ha-Nocri.18
- Hol születtél?
- Gamalában. - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északra van egy Gamala
nevű város.
- Vérség szerint hová tartozol?
- Magam sem tudom pontosan - válaszolta a rab megélénkülve. - Szüleimre nem emlékszem.
Azt mondták, atyám szíriai volt...
- Állandó lakhelyed?
- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.
- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor,
majd megkérdezte:
- Vannak hozzátartozóid?
- Nincs senkim. Egyedül vagyok a világon.
- Tudsz írni-olvasni?
- Tudok.
- Beszélsz-e más nyelven az arameuson kívül?
- Beszélek görögül.

17 Hégemón - uralkodó.
18 Ha-Nocri - Kettős értelmű név: a. m. „A Názáreti” és „Az őrző”
16
A prokurátor duzzadt szemhéja kissé fölemelkedett, szenvedéstől hályogos fél szeme a rabra
tekintett. A másik zárva maradt. Azután görögül szólalt meg a helytartó:
- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
- Soha életemben, jó emb... - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta
magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre
az értelmetlen cselekedetre.
A titkár, aki alacsony asztalka fölé görnyedve jegyezte a fogoly vallomását, meglepetten
tekintett fel e szavakra, de nyomban ismét pergamenje fölé hajolt.
- Ünnepre sokféle fajta ember csődül ebbe a városba. Van köztük mágus, asztrológus,
jövendőmondó, gyilkos... hazudozó is akad - mormolta egykedvűen a prokurátor. - Te például
a hazudozókhoz tartozol. Itt világosan meg van írva: a templom lerombolására uszította a
népet. Így vallottak a tanúk.
- Azok a jó emberek... - kezdte a rab, és sietve hozzátette: - ...hégemón... - majd így folytatta: -
...nem tanultak semmit, és mindent összezavartak, amit mondtam. Attól tartok, ez a zűrzavar
még hosszú ideig el fog tartani. És mindennek az az oka, hogy ez az ember nem jegyzi fel
híven a szavaimat.
Csend lett. Most már két szenvedő szem tekintett a rabra súlyos szemhéja alól.
- Utoljára mondom, ne játszd az őrültet, te lator - szólt Pilátus lágyan, monoton hangon. -
Nem sok az, amit rólad följegyeztek, de ahhoz éppen elég, hogy felkössenek.
- Nem, nem, hégemón - tiltakozott a rab, és minden idegszála megfeszült abbeli igyekezetében, hogy meggyőzze a helytartót. - Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: „Légy szíves,
égesd el a pergamenedet!” De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.
- Kiről beszélsz? - kérdezte Pilátus kelletlenül, és megérintette halántékát kezével.
- Lévi Mátéról19
- magyarázta a rab készségesen. - Vámszedő volt, a Béthfagéba vezető úton
találkoztam vele először a fügéskert sarkánál, és szóba elegyedtünk. Eleinte rossz szemmel
nézett, sértegetett, azazhogy azt hitte, megsért, ha kutyának nevez. Jómagam személy szerint -
folytatta mosolyogva - semmi rosszat sem látok ebben az állatban, amiért megsértődnék, ha
így szólítanak...
A titkár abbahagyta az írást, és meglepetten pillantott - nem a rabra, hanem a helytartóra.
- ...de mire végighallgatott, lassan megenyhült - folytatta Jesua. - A végén eldobta a pénzt, és
azt mondta, velem jön...
Pilátus elmosolyodott a fél arcával, hogy előtűntek megsárgult fogai, majd egész törzsével a
titkárhoz fordult:
- Ó, Jerusalaim városa, mi minden nem történik benned! Halljátok ezt? A vámszedő eldobta a
pénzét az országúton!

19 Lévi Máté - Jézus korai tanítványa. Vámszedő volt Kafarnaumban.
17
A titkár nem tudván, mit válaszoljon, a legokosabbnak látta, hogy pontosan utánozza ura
mosolyát.
- Igen, azt mondta, hogy megutálta a pénzt - magyarázta Jesua, hogy megindokolja Lévi Máté
különös viselkedését, majd hozzáfűzte: - Azóta társamul szegődött.
A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom20 lószobrai
fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a
különös latrot, és csupán két szót szólni: „Akasszátok fel!” Igen, elkergetni a kísérő katonákat
is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon,
hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t.
És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi
napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
- Lévi Máté? - ismételte fátyolos hangon, és behunyta a szemét.
- Igen, Lévi Máté - szólt a vékony, magas férfihang, amely bántotta a helytartó fülét.
- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt
mondta:
- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új
temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről
fogalmad sincs? Mi az igazság?
„Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem
tartozik a dologhoz... az agyam cserbenhagy...” És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal
teli serleg: „Mérget, ide azt a mérget...”
És újra meghallotta azt a hangot:
- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen
már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám
tekints. Így most akaratlanul is hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez
az egyetlen élőlény, amelyhez a ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás
elmúlik.
A titkár a rabra meresztette szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a
hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott
szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.
A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált
arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült a karosszékébe.

20 Hippodrom - lovas- és kocsiversenyek tartására alkalmas pálya az ókorban.
18
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán
kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.
- Most már mindennek vége, és én örülök ennek - folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett
Pilátusra. - Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj
gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar... - a fogoly megfordult, és
hunyorogva fölnézett a napba - a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik
majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is
érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes
embernek látszol. - A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. - Csak
az a baj - folytatta a megkötözött fogoly, akit senki se hallgattatott el -, hogy túlságosan
zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az
mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú
az életed, hégemón! - És a beszélő mosolyogni merészelt.
A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie
kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a
helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:
- Oldozzátok fel a kezét.
A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán
odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s
elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.
- Valld meg - kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?
- Nem, prokurátor, nem vagyok orvos - válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó,
dagadt, kivörösödött csuklóját.
Pilátus sandán, gyanakodva fúrta bele tekintetét a fogolyéba, és szemében már nyoma sem
volt a homálynak, felvillant benne a mindenki által jól ismert szikra.
- Meg sem kérdeztelek: talán bizony latinul is tudsz?
- Tudok - válaszolta a rab.
Pilátus sárgás arca megpirosodott, s most latinra fordította a szót:
- Honnét tudtad, hogy a kutyát akartam hívni?
- Mi sem egyszerűbb - felelte a rab, ugyancsak latinul. - Kezedet végighúztad a levegőn - s a
rab megismételte Pilátus mozdulatát -, mintha meg akarnád simogatni, és az ajkad...
- Értem - mondta Pilátus.
Egy ideig hallgattak, aztán Pilátus megismételte a kérdést, ezúttal görögül:
- Tehát orvos vagy, ugye?
- Nem, nem - tiltakozott a rab. - Hidd el, nem vagyok orvos.
- Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt
állítod tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le... vagy égessék fel, vagy
valamely más módon pusztítsák el a templomot?
- Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?
19
- Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek - válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott,
furcsa, ijesztő mosollyal. - Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.
- Mire akarod, hogy esküdjem? - kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől
megszabadult fogoly.
- Mondjuk... az életedre - ajánlotta a prokurátor. - A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
- Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? - kérdezte a rab. - Nos, ha ezt
hiszed, erősen tévedsz.
Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:
- Én elvághatom ezt a hajszálat!
- Ebben is tévedsz - mondta a rab, sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. -
Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!
Pilátus elmosolyodott:
- Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen
csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba,
szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami
prófétát? - És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.
A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra.
- De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun érkeztem Jerusalaimba, de
gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém,
hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.
- Ismered-e a következő három személyt - kérdezte Pilátus, és le sem vette a szemét a
fogolyról eközben: - egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor BarRabbant?21
- Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.
- Igazán nem ismered?
- Igazán.
- Most pedig mondd meg nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: „jó emberek”?
Mindenkit így szólítasz?
- Mindenkit - erősítette meg a rab. - Rossz ember nincs a világon.
- Ezt először hallom - mosolygott Pilátus. - De meglehet, nem ismerem eléggé az életet... A
továbbiakat nem kell jegyezned! - fordult titkárához, holott az amúgy sem írt fel semmit; majd
folytatta a beszélgetést a rabbal: - Talán egy görög könyvben olvastál erről?
- Nem, önállóan jutottam erre az eredményre.
- És ezt hirdeted?
- Igen, ezt hirdetem.

21 Dismas, Gestas, Bar-Rabban - a két előbbi a Jézussal együtt keresztre feszített latrok (gonosztevők)
neve. Bar-Rabban (Barabbas) pedig az az elítélt, akit Jézus helyett, a nép követelése alapján
szabadon bocsátott Pilátus.
20
- Itt van például Marcus centurio, akit Patkányölőnek neveznek: szerinted ő is jó ember?
- Ó, igen, csak persze boldogtalan. Amióta a jó emberek elcsúfították az arcát, azóta durva lett
és kegyetlen. Vajon ki tette ezt vele? Érdekes volna megtudni.
- Közölhetem veled - mondta Pilátus -, mivel szemtanúja voltam. A jó emberek úgy vetették
rá magukat, mint a kopók a medvére. A germánok ráakaszkodtak a nyakára, karjára, lábára. A
gyalogsági manipulus22 ugyanis csapdába került, és ha oldalról nem tör be egy lovas turma,23
amelyet én vezettem, akkor te, filozófus, ma nemigen beszélgethetnél a Patkányölővel. Ez az
idistavisusi csatában24 történt, a Lidércek Völgyében.
- Ha beszélgethetnék vele, bizonyára erősen megváltozna - mondta ábrándosan a fogoly.
- Azt hiszem, nem nagy örömet szereznél a légió parancsnokának, ha beszélgetést akarnál
kezdeményezni a tisztjeivel vagy a katonáival. Erre egyébként szerencsére nem is lesz
alkalmad, s erről legelsősorban jómagam fogok gondoskodni.
Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. Kört írt le az aranyozott mennyezet alatt, majd
leereszkedett, hegyes szárnyával meglegyintette az egyik fülkében álló bronzszobor arcát,
aztán eltűnt az egyik oszlopfő mögött. Talán ott akart fészket rakni.
Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek
érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus
- gúnynevén Ha-Nocri - ügyét, és benne bűnt nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte
bármiféle összefüggésnek nevezett egyéni tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt
zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra,
hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a
helytartó kiutasítja őt a városból, és száműzi a Földközi-tenger partján lévő Caesarea
Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.
Már csak az volt hátra, hogy ezt a határozatot tollba mondja titkárának.
A fecske most éppen a hégemón feje fölött suhant el, majd a szökőkút medencéjét súrolta, és
kiröppent az oszlopcsarnokból. A prokurátor felnézett a rabra, és észrevette, hogy mellette
valósággal lángol a poroszlop.
- Ez is őróla szól? - kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.
- Nem, sajnos nem - válaszolta a titkár meglepő módon.
- Mi van még? - kérdezte Pilátus elkomorulva.
Mikor elolvasta a pergament, arca még jobban elváltozott. Sötét vérhullám tolult fejébe,
nyakába, vagy talán valami más történt - elég az hozzá, arca elveszítette sárgás színét,
sötétvörösre pirult, és szeme mintegy visszahúzódott üregébe.
Talán ezt is a halántékába tóduló s ott lüktető vérhullám okozta: a prokurátor látása is elhomályosult. Úgy rémlett neki, hogy a fogoly feje elúszott valahová, s helyette másik fej tűnt fel a
vállain. Ezt a kopasz fejet ritka fogú aranydiadém koronázta; homlokán kerek, nyílt seb
éktelenkedett, mely lemarta a bőrt, s be volt kenve írral. Beesett, fogatlan száj, zsarnoki

22 Manipulus - az ókori cohors harmadrésze.
23 Turma - 30-32 emberből álló lovascsapat.
24 Az idistavisusi csata - a Weser jobb partján 16-ban lezajlott ütközet, melyben a germán törzsek
szétzúzták a római sereget.
21
jellemre valló lecsüngő alsó ajak. És mintha eltűntek volna a csarnok rózsaszínű márványoszlopai, s a távolban Jerusalaim háztetői; minden elsüllyedt Capri kertjeinek sűrű zöldjében.
Hallásával is történt valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és
dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: „A felségsértésről szóló törvény...”
Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. „Elveszett!” Majd: „Elvesztünk!...” És valami badar ötlet - a halhatatlanság; ez a halhatatlanság
azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.
Pilátus összeszedte magát, elhessegette a látomást, visszatért az oszlopcsarnokba, és ismét
meglátta maga előtt a rab szemét.
- Válaszolj nekem, Ha-Nocri - szólalt meg, és furcsán nézett Jesuára: arckifejezése fenyegetett, de tekintete riadt volt. - Mondtál-e valaha valamit a nagy császárról? Válaszolj:
mondtál, vagy... nem mondtál? - A „nem” szót valamivel erősebben megnyomta, mint ahogy a
legfelső bíróhoz illik, s tekintetével mintha valamilyen gondolatot akart volna közölni a
rabbal.
- Igazat mondani könnyű és kellemes - szólt a rab.
- Nem kell tudnom, kellemes-e neked az igazat megmondani vagy sem - válaszolta Pilátus
fojtottan, ingerülten. - De neked mindenesetre igazat kell mondanod. Hanem alaposan
mérlegelj minden szót, másképpen halálod nemcsak elkerülhetetlen, hanem gyötrelmes is lesz.
Ki tudja, mi történt Judea helytartójával, de arra vetemedett, hogy fölemelje kezét, mintha a
napsütés ellen akarna védekezni, és tenyere védőpajzsa mögül intő, figyelmeztető pillantást
küldjön a rab felé.
- Válaszolj tehát - folytatta: - Ismersz-é egy bizonyos Keriáth-béli Júdást,25 és beszéltél-e vele
a császárról vagy bármi egyébről?
A fogoly készségesen válaszolt:
- A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt este a templom előtt megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki magát Júdásnak nevezte, s úgy mondta, Keriáth városából származik. Meghívott
az Alsóvárosban lévő házába, megvendégelt...
- Jó ember? - kérdezte Pilátus, és szemében sátáni tűz villant meg.
- Nagyon jó ember, és igen tudni vágyó - erősítette meg a fogoly. - Nagy érdeklődést tanúsított
eszméim iránt, szívesen fogadott...
- Lámpást gyújtott... - vetette közbe Pilátus halkan, a fogoly hanghordozásához alkalmazkodva, és szeme ismét megvillant.
- Igen, lámpást is gyújtott - hagyta rá Jesua, kissé meglepődve a helytartó tájékozottságán. -
Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. Ez a kérdés roppantul érdekelte.
- És mit mondtál neki? - kérdezte Pilátus. - Vagy most azt fogod válaszolni, hogy elfelejtetted? - És hangjából már reménytelenség csendült ki.
- Többek közt azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és
eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az
emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem
lesz szükség.

25 Keriáth-béli Júdás - az apostolok egyike, aki harminc ezüstpénzért elárulta Jézust a főpapoknak, és
csókkal adott jelt az elfogására.
22
- Tovább!
- Tovább nincs - mondta a fogoly. - Ekkor emberek szaladtak be, megkötöztek, és a börtönbe
vittek.
A titkár erősen figyelt, nehogy egyetlen szót is elszalasszon, s közben gyorsan jegyzett a
pergamenre.
Pilátus fáradt, fátyolos hangja hirtelen megnőtt, megerősödött.
- Nincs, nem volt, és nem lesz a földön nagyobb és az embereknek kedvesebb hatalom, mint
Tiberius26 császáré!
És a helytartó gyűlölködő tekintettel súrolta a titkárt meg a kísérő katonákat. Majd egyre
emeltebb hangon folytatta:
- Nem a te dolgod, hogy ítéletet mondj fölötte, te esztelen bűnöző. - Rárivallt a kísérő
katonákra: - Takarodjatok innét! - Majd titkárához fordult: - Hagyj magamra a vádlottal, itt
államügyek forognak kockán.
A katonák vállukra tették lándzsájukat, és ütemesen dobogva megvasalt caligájukkal,27
elhagyták az oszlopcsarnokot. Utánuk a titkár is kiment.
A hallgatást egy ideig csak a szökőkút csobogása törte meg. Pilátus elnézte, ahogy a cső felett
víztányérka keletkezett, megdagadt, szélei letöredeztek, és sugárban hullottak alá.
Elsőnek a fogoly szólalt meg:
- Úgy látom, valami baj lett abból, hogy én ezzel a keriáthi ifjúval elbeszélgettem. Úgy sejtem,
hégemón, hogy azt a Júdást hamarosan szerencsétlenség éri, és szívből sajnálom őt.
A helytartó sokatmondóan mosolygott.
- Azt hiszem, van a világon valaki, akit jobban sajnálhatnál, mint azt a Keriáth-béli Júdást, s
akinek sokkal rosszabbra fordul a sorsa... Nos, teszerinted tehát Marcus, a Patkányölő, a
hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik, mint látom - s a prokurátor Jesua véraláfutásos
arcára mutatott -, összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal négy katonát megöltek, végül Júdás, az aljas áruló... szerinted ezek mind jó emberek?
- Igen - felelte a rab.
- És eljő az igazság országa?
- Eljő, hégemón - felelte határozottan Jesua.
- Sose jön el! - üvöltött fel Pilátus olyan félelmetes erővel, hogy Jesua hátrahőkölt. Így
üvöltötte sok évvel azelőtt a Lidércek Völgyében lovas katonáinak: „Üssétek! Vágjátok!
Mentsétek meg a Patkányölőt!” Most még jobban fölemelte vezényléstől berekedt hangját,
hogy odakinn a kertben is meghallják: - Bűnös vagy! Bűnös! Bűnös! - Majd halkan megkérdezte: - Jesua Ha-Nocri, hiszel te valamiféle istenekben?
- Egy az Isten - felelte Jesua. - Őbenne hiszek.

26 Tiberius - római császár (14-37), Augustus utóda. A Lukács-evangélium szerint uralkodásának 15.
évében lépett fel Keresztelő János, amelyet nem sokkal követett Jézus nyilvános működésének
kezdete is.
27 Caliga - a legionáriusok térdközépig érő, csizmaszerű lábbelije.
23
- Akkor imádkozzál hozzá! Imádkozzál! Különben - s hangja elfúlt -, amúgy sem segít... Van
feleséged? - kérdezte hirtelen; maga sem értette, mi ütött belé.
- Nem, nincsen. Magam vagyok.
- Gyűlölöm ezt a várost... - mormolta magában a prokurátor, és válla megrándult, mintha a
hideg rázná, kezét összedörzsölte, mintha mosná. - Jobb lett volna neked, ha előbb szúrnak le,
mielőtt azzal a Keriáth-bélivel találkozol.
- Bocsáss el engem, hégemón - kérte a rab váratlanul, és hangjából aggodalom csendült ki. -
Látom, hogy meg akarnak ölni.
- Azt hiszed, szerencsétlen, hogy a római császár helytartója szabadon bocsát valakit, aki azt
mondotta, amit te mondtál? Ó, istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a
helyedbe állni? Én nem értek veled egyet! És jól vigyázz: ha mostantól fogva még egy szót is
szólsz, ha bárkivel beszélsz, velem gyűlik meg a bajod! Úgy vigyázz magadra!
- Hégemón...
- Hallgass! - rivallt rá Pilátus, és dühöngő tekintettel követte a fecskét, amely ismét ott
cikázott az oszlopok között. - Ide hozzám! - szólította azután az őrséget.
És amikor a kísérő katonák meg a titkár visszatértek, Pilátus kijelentette, hogy helybenhagyja
a halálos ítéletet, amelyet a Kis Szinhedrion hozott a Jesua Ha-Nocri nevű vádlott ügyében; a
titkár pedig gondosan följegyezte a helytartó szavait.
A következő pillanatban már ott állt előtte Marcus, a Patkányölő. A prokurátor elrendelte, adja
át az elítéltet a titkosszolgálat parancsnokának azzal a szigorú paranccsal, hogy Jesua HaNocrit különítsék el a többi rabtól, továbbá, hogy a titkosszolgálat embereinek a legsúlyosabb
büntetés terhe mellett meg van tiltva, hogy Jesuával bármiről is szót váltsanak, vagy
kérdéseire válaszoljanak.
Marcus intésére a kísérő katonák körülfogták Jesuát, és elvezették az oszlopcsarnokból.
Most egy szőke szakállas dalia állt a helytartó elé, sisakforgóján sastoll, mellén villogó arany
oroszlánfejek, kardja markolatán ugyancsak aranylapocskák, háromszoros talpú saruja térdig
fűzve, bíborpalástja bal vállára vetve. A légió parancsnoka volt, a legatus.
A prokurátor megkérdezte tőle, hol tartózkodik a sebastei cohors. A legatus közölte, hogy a
sebasteiek a hippodrom előtti teret vették körül kordonnal, mivel ott fogják kihirdetni a
népnek az ítéletet a bűnösök felett.
A prokurátor ekkor elrendelte, hogy a legatus válasszon ki két centuriát a római cohorsból. Az
egyik a Patkányölő vezényletével a bűnösöket, a hóhérokat meg az ítélet végrehajtásához
szükséges eszközöket kísérje a Koponyahegyre,28 s ha a szekerekkel odaérkeztek, ők is csatlakozzanak a felső kordonhoz. A másik centuria pedig haladéktalanul induljon a Koponyahegyre, s kezdje meg annak bekerítését. Ugyanebből a célból - vagyis a hegy védelmére - a
prokurátor megkérte a legatust, küldje oda segédcsapatul az egyik lovasezredet, az úgynevezett szíriai alát.
Mikor a legatus eltávozott, a prokurátor megkérte titkárát, hívja a palotába a Szinhedrion elnökét és két tagját meg a jerusalaimi templom főpapját; hozzátette azonban, hogy kéri, intézzék
úgy, hogy mielőtt teljes számmal összeülnek, előbb négyszemközt beszélhessen az elnökkel.

28 Koponyahegy (Golgota) - Jeruzsálemtől északkeletre, a város falán kívül lévő hely, amelyet valószínűleg koponya alakú domborulatáról neveztek el.
24
Parancsát gyorsan, pontosan teljesítették, s a nap, amely különösen kegyetlenül perzselte a
várost azokban a napokban, még nem ért delelőjére, mikor a kert legfelső teraszán, a lépcsőt
őrző két fehér márványoroszlán előtt a helytartó találkozott József Kajafással,29 a Szinhedrion
elnöki tisztét betöltő zsidó főpappal.
A kert csendes volt. De mikor a prokurátor az oszlopcsarnokból kilépett a kert legfelső
teraszára, az óriási elefántlábon magasló pálmák közé, és elébe terült az egész gyűlölt város,
Jerusalaim, függőhídjaival, erődjeivel, és főként a semmiféle leírásba nem foglalható hatalmas
márványtömbbel, amely arany sárkánybőrt viselt tető gyanánt: a jerusalaimi templommal,
akkor éles hallásával odalenn, ahol kőfal választotta el a palotakert legalsó teraszát a város
főterétől, halk, mély morajlást hallott, amelyből időnként vékony, gyenge kiáltások emelkedtek ki.
Ebből tudta, hogy lenn a téren már sok ezer főnyi tömeg gyűlt össze, Jerusalaimnak a
legutóbbi zavargások által fölizgatott lakossága, és ez a tömeg türelmetlenül várja az ítélet
kihirdetését; a kiáltások pedig a sürgő-forgó ivóvízárusoktól erednek.
A prokurátor azzal kezdte, hogy a főpapot meginvitálta az oszlopcsarnokba, hogy menedéket
keressenek a tűző verőfénytől, de Kajafás ezt udvarias bocsánatkéréssel visszautasította, s
megmagyarázta, hogy a másnapi ünnep miatt ezt semmiképp sem teheti. Pilátus csuklyát
borított kissé kopaszodó fejére, és a beszélgetés megkezdődött. Görög nyelven beszélgettek.
Pilátus közölte, hogy megvizsgálta Jesua Ha-Nocri ügyét, és helybenhagyta a halálos ítéletet.
Az aznap végrehajtandó halálos ítélet ezek szerint három bűnözőt sújt: Dismast, Gestast és
Bar-Rabbant, azonkívül pedig ezt a Jesua Ha-Nocrit. Az első kettőt, aki a császár ellen
lázította a népet, a római hatóságok fogták el harc közben, a prokurátor ítélkezett felettük,
következésképp az ő ítéletük megváltoztatásáról szó sem lehet. A másik kettőt viszont, BarRabbant és Ha-Nocrit, a helyi hatóságok fogták el, és a Szinhedrion ítélkezett fölöttük.
Törvény szerint és szokás szerint a kettő közül az egyiket szabadon kell bocsátani a ma
kezdődő nagy ünnep, a Pászka30 tiszteletére. A helytartó tudni kívánja, hogy a Szinhedrion
melyik bűnöst akarja szabadon bocsátani: Bar-Rabbant-e vagy Ha-Nocrit?
Kajafás bólintott, jeléül annak, hogy a kérdés világos, majd ekképpen válaszolt:
- A Szinhedrion Bar-Rabban szabadon bocsátását kéri.
A prokurátor előre tudta, hogy a főpap így fog válaszolni, feladata azonban abban állt, hogy
kimutassa: ez a válasz megdöbbenti.
Művészien megjátszotta a meglepetést. Szemöldöke felszaladt gőgös homlokára, álmélkodva
nézett a főpap szeme közé:
- Megvallom, ez a válasz meglep - szólt szelíden. - Nincs itt valami félreértés?
Pilátus közelebbről is megmagyarázta álláspontját. A római hatóság a világért sem akar beleszólni a helyi egyházi hatóságok jogaiba, ezt a főpap is tudván tudja; ámde az adott esetben
nyilvánvalóan hiba történt. Ennek a hibának az orvoslásában pedig természetesen a római
hatóság is erősen érdekelt.

29 Kajafás (Kaifás) - zsidó főpap, aki Keresztelő János fellépésekor már betöltötte ezt a tisztséget,
amit egyébként még Jézus elítélésekor is viselt.
30 Pászka - húsvét, a zsidók legnagyobb ünnepe, melyen mindenkinek a templomhoz, Jeruzsálembe
kellett zarándokolnia. Az ünnep Niszán hónap 14-én este kezdődött.
25
Bar-Rabban és Ha-Nocri bűne valóban összemérhetetlen. Az utóbbit, aki egyébként nyilvánvalóan elmeháborodott, azzal vádolják, hogy ostobaságokat fecsegett Jerusalaimban meg
néhány más városban; az előbbinek bűne hasonlíthatatlanul súlyosabb. Nem elég, hogy több
helyen nyíltan lázított, de még meg is ölt egy őrt, aki el akarta fogni. Bar-Rabban sokkalta
veszélyesebb, mint Ha-Nocri.
Az itt kifejtettek alapján a helytartó arra kéri a főpapot, revideálja határozatát, és adja vissza
szabadságát a két bűnöző közül annak, aki kevésbé veszélyes; márpedig ez, minden kétségen
felül, Ha-Nocri. Nos tehát?...
Kajafás halk, de szilárd hangon kijelentette, hogy a Szinhedrion behatóan megvizsgálta az
ügyet, és másodszor is csak azt mondhatja, hogy Bar-Rabban kiszabadítását kérik.
- Hogyan? Még az én közbenjárásom után is? Ne feledd, hogy az én személyemben Róma
beszél! Főpap, ismételd meg harmadszor!
- Harmadszor is közlöm, hogy Bar-Rabbant fogjuk szabadon bocsátani - jelentette ki Kajafás
halk hangon.
Mindennek vége volt tehát, minden további szó fölösleges. Ha-Nocri mindörökre eltűnik,
nincs többé, aki a prokurátor szörnyű főfájását meggyógyítsa, nincs ellene más orvosság, csak
a halál. De nem ez a gondolat volt a legrosszabb. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan szomorúság, amely már az oszlopcsarnokban is környékezte, most mélyen befészkelte magát lelkébe.
Megpróbálta magának megmagyarázni, és különös dolog ötlött eszébe: homályosan úgy
érezte, hogy valamit nem beszélt meg eléggé tüzetesen az elítélttel - vagy talán valamit nem
hallgatott végig.
Elhessegette magától ezt a gondolatot, és egy pillanat alatt eltűnt, éppoly hirtelen, ahogy jött.
A gondolat elröpült, de a szomorúság továbbra is ott maradt, megmagyarázhatatlanul, mert azt
a fura, felvillanó s tovatűnő szót, amely most átsuhant a helytartó agyán, igazán nem lehetett
magyarázatnak nevezni... „Halhatatlanság... elérkezett a halhatatlanság...” De kinek a halhatatlansága? Ezt sehogy sem értette a prokurátor, de a puszta gondolatra a rekkenő hőségben is
végigfutott hátán a hideg.
- Rendben van - szólt. - Úgy legyen.
Körülnézett, pillantása átfogta a látható világot, és megdöbbentette a változás. Eltűnt a nehéz
virágokkal megrakott rózsabokor, a felső teraszt szegélyező ciprusok, a gránátalmafa, eltűnt a
lomb közt fehérlő márványszobor - de eltűnt maga a zöld lomb is. Ahelyett sűrű bíbor homály
lett a világ, amelyben vízinövények ringatóztak, s elúsztak valamerre, és velük együtt úszott
maga Pilátus is. És egyszer csak elragadta a düh, az égető, fojtogató düh, a legrosszabbik - a
tehetetlenség dühe.
- Megfulladok! - nyögte, és nyirkos, hideg kezével letépte palástja csatját; a palást a homokba
hullott.
- Igen, ma fülledt a levegő, valahol zivatar lehet - jegyezte meg Kajafás; nem vette le szemét a
helytartó kivörösödött arcáról, s előre sejtette a további szenvedéseket. „Milyen szörnyű a
Niszán hónap ebben az évben!”
- Nem - mondta Pilátus. - Nem azért fulladok, mert meleg van, hanem azért, mert kettőnknek
itt szűk a hely, Kajafás! - Mosolyogva húzta össze szemét, és hozzátette: - Vigyázz magadra,
főpap!
A főpap sötét szeme felvillant, és most rajta volt a sor, hogy - semmivel sem rosszabbul, mint
a helytartó - megjátssza a meglepetést.
26
- Mit hallok, prokurátor? - válaszolta higgadtan, büszkén. - Fenyegetőzöl a kimondott ítélet
miatt, amelyet magad is jóváhagytál? Hát lehetséges ez? Hozzászoktunk, hogy a római
helytartó megválogatja szavait, mielőtt megszólal. Vajon nem hallott-e bennünket valaki,
hégemón?
Pilátus fagyosan nézett a főpapra, de szája mosolyt formázott.
- Hová gondolsz, főpap! Ugyan ki hallana bennünket most, itt? Hát kisgyermek vagyok én,
Kajafás? Talán bizony hasonlítok ahhoz a bolond fiatal csavargóhoz, akit ma kivégeznek?
Tudom én, hogy mit beszélek, hol beszélek. A kert, a palota körül van véve katonasággal, egy
egér sem hatolhat be. Mit mondok, nemcsak egér, de még az a... hogy is hívják, az a Keriáthbéli, az sem tud behatolni. Ismered őt, főpap? Bizony, ha egy ilyesféle fráter ide beosonna,
nagyon megbánná, ezt, ugye, elhiszed nekem, főpap? Nos, tudd meg hát, hogy ezután nem
lesz tőlem nyugovásod, sem neked, sem népednek! - És Pilátus jobbra mutatott, a távolba,
ahol a dombtetőn az aranytetős templom lángolt. - Ezt én mondom néked, Ponczius Pilátus, az
Aranykopja-rend lovagja!
- Tudom, tudom! - válaszolta a fekete szakállú Kajafás rettenthetetlenül, és szeme villámokat
szórt; kezét az ég felé emelte: - Tudja a zsidó nép, hogy olthatatlan gyűlölettel gyűlölöd, és
sok keserűséget fogsz neki okozni, de tönkre nem teheted! Megoltalmazza az Isten! Meghallgat bennünket, és meghallgat a mindenható császár is, megoltalmaz bennünket Pilátus
pusztító haragjától.
- Ó, nem! - kiáltott fel Pilátus, és minden szóval könnyebb lett a lelke: már nem kellett
színlelnie, nem kellett óvatosan megválogatnia szavait. - Túlságosan sokat panaszkodtál már a
császárnak énrólam, Kajafás, most elérkezett az én időm! Hírül adom a császárnak... és nem
helyettesének Antiochiába, és nem is Rómába, hanem egyenesen az imperatornak Capri
szigetére, hogy ti itt, Jerusalaimban, a megrögzött lázadókat véditek a halálbüntetéstől. És
akkor én Jerusalaimot nem a Salamon tavának31
vizével itatom, ahogyan a ti javatokra
szándékoztam, ó, nem, nem vízzel itatom a várost! Emlékezzél csak rá, hogy a kedvetekért
levétettem a falról a császár monogramját viselő címerpajzsokat, hadosztályokat helyeztettem
át, végül, látod, személyesen kellett idejönnöm, hogy ellenőrizzem, mi folyik itt nálatok!
Emlékezzél szavamra, főpap: egy napon majd nem egyetlen cohorsot fogsz látni Jerusalaimban, nem: az egész Fulminata-légió fog idejönni, meg az arabs lovasság, lesz itt keserves sírás
és jajveszékelés! Akkor majd eszedbe jut Bar-Rabban megmentése, és megbánod, hogy a
halálba küldted a békét hirdető filozófust!
A főpap arca foltokban kipirosodott, szeme égett. De ő is mosolyban villantotta ki fogsorát,
akár a prokurátor, és így válaszolt:
- Vajon te magad hiszel-e abban, hégemón, amit most mondasz? Nem, nem hiszel! Nem a
békét hirdette Jerusalaimban a nép felbujtója, ó, nem, és ezt te magad is tudod, hégemón!
Azért akarod szabadon bocsátani azt a másikat, hogy feltüzelje a tömegeket, kicsúfolja vallásunkat, és az egész népet a római iga alá hajtsa. De tudd meg, Judea helytartója, hogy amíg
élek, nem engedem megcsúfolni vallásunkat, és megoltalmazom népünket! Hallod ezt,
Pilátus? - És Kajafás fenyegetően fölemelte kezét. - Hallgasd csak, prokurátor!
Kajafás elhallgatott, és a prokurátor ismét meghallotta lentről a zúgást, mely mint tenger
morajlása ütődött Nagy Heródes palotakertje falának, és odafent a helytartó lábának, arcának.

31 Salamon tava - három mesterséges víztároló Jeruzsálemtől 25 kilométernyire déli irányban. A
rómaiak vízvezetéket akartak építeni, hogy ezekből a víztárolókból lássák el vízzel Jeruzsálemet.
27
Háta mögött pedig, a palota szárnyai mögött, riadó harsonák hangzottak, száz meg száz láb
súlyos dobogása, fegyvercsörtetés. És ebből megértette, hogy a római gyalogság - parancsára -
már kivonul, hogy utolsó, kivégzés előtti parádéval félemlítse meg a rablókat, lázadókat.
- Hallod, prokurátor? - ismételte halkan a főpap. - Csak nem akarod azt állítani - a főpap
égnek emelte két kezét, és a sötét csuklya lehullott fejéről -, hogy mindezt az a hitvány lator,
Bar-Rabban váltotta ki?
A prokurátor a keze fejével megtörölte hideg, verejtékező homlokát, tekintetét a földre
szegezte, majd hunyorogva felnézett, és meglátta, hogy a napkorong már csaknem a fejük
fölött jár, Kajafás árnyéka pedig egészen összezsugorodott az oroszlán farka mellett.
- Délre jár - mondta halkan, közömbösen. - Elbeszélgettük az időt, holott cselekedni kell.
Választékos kifejezésekkel bocsánatot kért a főpaptól, felszólította, foglaljon helyet a lócán a
magnóliafa árnyékában, és várja meg, amíg a helytartó odahívja a többieket is az utolsó rövid
megbeszélésre, és kiadja végső utasításait a kivégzéssel kapcsolatban.
Kajafás udvariasan meghajolt, kezét szívéhez szorítva, és ott maradt a kertben, míg Pilátus
visszament az oszlopcsarnokba. Ott várakozó titkárának meghagyta, hívja ki a kertbe a légió
legatusát, a cohors tribunusát, a Szinhedrion két tagját, meg a templomőrség parancsnokát,
akik a kert alsó részében, a szökőkút közelében lévő kerek lugasban várakoztak. Pilátus
hozzátette: hamarosan ő maga is kimegy a kertbe, s azzal eltűnt a palota belsejében.
Mialatt a titkár összehívta a gyűlést, a prokurátor az elsötétített szobában megbeszélést
folytatott egy férfival, akinek arcát félig eltakarta a csuklya, noha a sötét függönyös szobába
egyetlen napsugár sem hatolhatott be. A megbeszélés rendkívül rövid ideig tartott. A
prokurátor halkan néhány szót szólt látogatójához, minekutána emez eltávozott. Pilátus pedig
az oszlopcsarnokon át kilépett a kertbe.
Ott valamennyi behívott személy előtt ünnepélyesen és szárazon kijelentette, hogy helybenhagyja Jesua Ha-Nocri halálos ítéletét, és hivatalos kérdést intézett a Szinhedrion tagjaihoz,
melyik bűnöst óhajtják szabadon bocsátani. Mikor meghallotta, hogy Bar-Rabbant, csak
ennyit szólt:
- Helyes. - És meghagyta titkárának, nyomban vegye ezt jegyzőkönyvbe. Aztán kezébe fogta
köpenye csatját, melyet a titkár fölvett a homokból, és ünnepélyesen kijelentette. - Ideje
indulnunk!
A jelenlévők ekkor megindultak lefelé a széles márványlépcsőn, a bódító illatot árasztó rózsák
sorfala közt, egyre közeledve a palotakert falához, a kikövezett, hatalmas térre vezető
kapuhoz; a tér túlsó feléről odalátszottak a bajvívó aréna szobrai és oszlopai.
Amikor a kis csoport kiért a kertből, és föllépett a téren uralkodó széles kőemelvényre, Pilátus
összehúzta szemét, és körülnézett: csak akkor tájékozódott a helyzet felől.
Azon a részen, amelyen éppen áthaladt, azaz a kertfaltól az emelvényig, néptelen volt a tér, az
emelvény előtti rész azonban egyáltalában nem látszott - elözönlötte a tömeg. Elárasztotta
volna az emelvényt meg az üresen hagyott részt is, ha nem veszi körül háromszoros kordonnal
a sebastei katonaság Pilátus balja felől, jobb kéz felől pedig az itureai kisegítő cohors katonái.
Pilátus tehát föllépett az emelvényre, a teljesen fölösleges csatot továbbra is markában
szorongatva. Behunyta a szemét. Nem azért, mert a nap vakította, ó, nem! Azért hunyta be,
mert nem akarta látni az elítélteket, akiket - mint pontosan tudta - most mindjárt őutána
fölvezetnek az emelvényre.
28
Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a
behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: „Haaa...” Halkan kezdődött,
valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő
robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. „Megláttak” - állapította
meg magában a prokurátor. De a hanghullám nem érte el leghalkabb pontját, amikor ismét
erősödni kezdett, zúgva nőtt, még az elsőnél is hangosabbá fokozódva, és ezen a második
hullámon, mint tenger hullámán a tajték, füttyögetés és zúgáson át is hallható női
jajveszékelés úszott. „Most fölvezették az elítélteket az emelvényre - gondolta Pilátus -, és a
nők azért jajgatnak, mert nyilván összenyomták őket, amikor a sokaság előretolongott.”
Egy ideig várt; tudta, nincs az az erő, amely a tömeget hallgatásra kényszeríthetné, amíg ki
nem ordította mindazt, ami lelkében felgyülemlett, s magától el nem hallgat.
Amikor ez a pillanat elérkezett, a helytartó föllendítette jobb karját, és ezzel az utolsó
morajlás is elnémult a tömegben.
Ekkor Pilátus teleszívta tüdejét forró levegővel és torkaszakadtából elkiáltotta magát, hogy
érdes hangja végigszántott az ezerfejű sokaság felett:
- A császár nevében!...
A helytartó most többször megismételt vascsörgéssel aláfestett ordítást hallott: a cohorsok
katonái a levegőbe hajigálták dárdájukat, jelvényeiket, és elkiáltották magukat:
- Éljen a császár!
Pilátus fölvetette a fejét, egyenesen a napnak fordította. Szemhéja alá zöld tűzláng hatolt be, a
tűztől lángra lobbant az agyveleje, és a tömeg fölött arameus szavak szálltak rekedten:
- Itt áll előttetek négy bűnös, akiket Jerusalaimban letartóztattak gyilkosságért, bujtogatásért, a
vallás és a törvények megsértéséért, és csúfos halálra, keresztre feszítésre ítéltek. Az ítéletet
most fogják végrehajtani a Koponyahegyen. A bűnösök neve: Dismas, Gestas, Bar-Rabban és
Ha-Nocri. Itt állnak előttetek!
És Pilátus jobbra mutatott; látni nem látta ugyan az elítélteket, de tudta, hogy ott vannak, ahol
lenniök kell.
A tömeg hosszan tartó zúgással válaszolt, nem tudni, meglepetés vagy megkönnyebbülés
szólt-e belőle. Amikor a zúgás elcsendesedett, Pilátus így folytatta:
- A négy elítélt közül azonban csak hármat fognak kivégezni, mert a törvény és szokás szerint
a Pászka ünnepének tiszteletére a nagylelkű császár a Kis Szinhedrionnak a római hatóság
által is megerősített választása szerint egyiküknek visszaadja nyomorúságos életét.
Hangosan kiáltotta e szavakat, és ugyanakkor hallotta, ahogy a zúgást teljes csend váltja fel.
Egy sóhajtás, egy moccanás nem sok, annyi sem hatolt füléhez, és volt egy pillanat, amikor
úgy rémlett, minden eltűnt, ami addig körülötte volt. A gyűlölt város meghalt, csak ő egymaga
áll ott, arccal az égnek fordulva, a merőlegesen perzselő napsugarak alatt. Egy ideig hallgatta a
csöndet, aztán emelt hangon folytatta:
- A bűnös neve, akit most jelenlétetekben szabadon bocsátunk...
Ismét szünetet tartott, még nem ejtette ki a nevet, magában mérlegelte, mindent elmondott-e,
amit kell, mert tudta, hogy a szerencsés rab nevének kiejtésére a halott város feltámad, és attól
fogva már úgysem lehet hallani, amit mondana.
„Ennyi az egész? - suttogta hangtalanul. - Ennyi. A nevet!”
29
És az „r” hangzót végiggörgette a hallgató városon, elordította magát:
- Bar-Rabban!
Ekkor a nap - úgy rémlett - zengve megpattant a feje fölött, és tűzáradattal töltötte be fülét. És
ebben a tűzben üvöltés, sivítás, nyögés, hahota, füttyögés keveredett.
Pilátus megfordult, és az emelvényen át visszament a lépcsőhöz, nem nézett sehová, csak a
lába elé terülő mozaikpadló színes kockáira, hogy el ne botoljék. Tudta, hogy most háta
mögött az emelvényre bronz aprópénz, datolya, miegymás záporozik, hogy az ordítozó tömegben az emberek egymáson átgázolva egymás nyakára hágnak, hogy a tulajdon szemükkel
lássák a csodát: hogyan szabadul ki egy ember a halál markából! Hogyan veszik le róla a
legionáriusok a kötelet, ezzel önkéntelenül is égető fájdalmat okozva vallatás közben kitekert
csuklójának, s hogyan mosolyog hunyorogva, nyögve, tébolyult, értetlen mosollyal.
Tudta, hogy ezalatt a kísérő katonák már az emelvény oldalsó lépcsője felé vezetik a három
összekötözött kezű elítéltet, hogy kivigyék őket a városból a nyugat felé kivezető úton a
Koponyahegyre. És Pilátus csak az emelvény mögött nyitotta ki egészen a szemét, amikor már
lement a lépcsőn, mert tudta, hogy most már biztonságban van, nem láthatja az elítélteket.
A lassan elcsendesülő tömeg zúgásába a hírnökök harsány kiáltásai vegyültek: egy részük
arameus, más részük görög nyelven ismételte el azt, amit a prokurátor az emelvényen
elmondott. Ezenkívül a helytartó aprózó, közeledő, sietős lódobogást hallott, és kurta, vidám
kürtjelet. Erre a hangra utcagyerekek harsány füttyögése meg „Vigyázzatok!” kiáltása
válaszolt a háztetőkről az utca során, mely a főtérről a lovardatérhez vezetett.
Egy katona, aki egyedül állt csapatjelvényével a térnek addig elkerített, néptelen részén, most
izgatottan meglendítette lándzsáját, és a helytartó - kíséretével, titkárával meg a légió
legatusával - megállt.
A térre egyre gyorsuló ügetéssel kirepült a lovassági ala,32 hogy a sokaságot megkerülve,
oldalvást átszelje a teret, és a szőlővel befuttatott kőfal mentén, a sikátoron át, a legrövidebb
úton érjen fel a Koponyahegyre.
Az ala parancsnoka, egy gyermektermetű, mulatt bőrű, sötét kis szíriai, Pilátushoz érve,
vékony hangon elkiáltotta magát, és kirántotta kardját hüvelyéből. Izzadságban fürdő, szilaj
fekete lova megbokrosodott, felágaskodott. A parancsnok visszadobta a hüvelyébe kardját,
korbácsával megcsapkodta a ló nyakát, s mikor megfékezte, vágtába ugratta, és elszáguldott a
sikátoron át. Mögötte porfelhőbe burkolózva, hármas sorokban a lovasok, könnyű bambusznád pikájuk csúcsa ugrált; ahogy a prokurátor mellett elvágtattak, arcuk feltűnően barnának
tetszett a fehér turbán alatt vidáman kivillanó fehér fogsorukkal.
Az ala égig érő porfelleget kavarva eltűnt az utcában; utolsónak az a katona vágtatott el
Pilátus mellett, aki a napfényben villogó kürtöt vitte a vállára vetve.
Pilátus, kezével védekezve a porfelhő ellen, elégedetlenül ráncolta homlokát, azután indult
tovább a palotakert kapuja felé, mögötte a legatus, a titkár, a konvoj.
Délelőtt tíz órára járt az idő.

(https://www.literart.org.ro/files/Bulgakov.pdf; kép: Jesus Christ Superstar, 1973)

Tolcsva, Petőfi u. 11. (Fried Vilmos szülőháza, utcafront, saját fotó, 2024)

udvari rész, forrás: https://zemplenizsidosag.hu/tolcsva-hu/

Inkább idézem a Wikipédiát, de ezen is lehet elmélkedni (én is ezt teszem, mióta megtudtam).

Háttér: általánosnak mondható, hogy ahol szől termett, a borkereskedelem virágzásában szerepet játszottak a zsdók, örmények, görögök (Tokaj!) és szerbek.

"Az első, adóztatási céllal országosan elrendelt zsidó összeírás, 1726-ban volt. A népszámlálásban 7 zsidó család [1] szerepelt. 1736-ban Zemplén megyében Tolcsván élt a legtöbb zsidó: 14 család (43 fő), amelyekben a családfők mind Lengyelországban születtek. [2] A dokumentumok 1770-ben már jegyzik a zsidó temetkezési egylet (chevra kadisa) működését, és a közösség gyarapodását tanúsítják az összeírások: ekkor már 45 családban 102 fő zsidó élt a településen. 1811-ben 353 főt számlált a zsidó közösség, megtartva a megye zsidó lakosságában első helyét. A foglalkozási megoszlásban találhatók kereskedők, mesteremberek, csaposok és haszonbérlők is, akik megélhetésük biztosítására földesuraktól, nemesektől bérbe vették azok regáléjogait (a. m. nemességgel járó kocsmatartásra, mészárszék üzemeltetésre, pálinka- és sörfőzésre vonatkozó jogok). [3] Kezdetben a haszonbérlet volt az egyetlen lehetőség a megélhetésre, és a letelepedésre is csak akkor volt mód, hogy ha a földesúr ellenszolgáltatás fejében lehetőséget biztosított erre. 1880-ra már a település majdnem egyharmada izraelita volt: az ortodox hitközség 860 főt számlált ekkor. Az I. világháború idején a településről 42 izraelita vallású ember vett részt a harcokban és közülük heten hősi halált haltak.

A tolcsvai zsidóság lelki és szellemi életében számos rabbi vett részt. Leghosszabb ideig azonban a szerénységgel, visszavonultsággal jellemzett Glück Ábrahám Izsák rabbi töltötte be ezt a tisztséget: 1859-től fél évszázadon át vezette a közösséget, 1909-ben bekövetkezett haláláig. Nevéhez köthető a zsidó vallási iskola (jesiva) létrehozása és működtetése – minden idejét, tudását ezen intézményre és az írásra fordította.

Tolcsva utolsó rabbija, Kornitzer Ákivá volt (1909-1944), aki élen járt a felekezetek közötti párbeszéd kialakításában, így lehetősége volt találkozni 1938 októberében Serédi Jusztinián hercegprímással is. A keresztény egyházi vezető azon kevesek közé tartozott, aki szót emelt az 1938-as, első zsidótörvény ellen, majd 1939-ben nagy szerepe volt abban, hogy lengyel-zsidó menekülteket helyeztek el kolostorokban, megmentve ezáltal az életüket. Nyíltan szembe szállt a nyilasokkal és véleményét alátámasztva, nem jelent meg Szálasi Ferenc eskütételén.

E segítő kezek ellenére sem volt elkerülhető a helyi zsidók, beleértve Kornitzer Ákivá meggyilkolása. A Tolcsvára menekült „hontalan” zsidók 1941-es internálása és a gyilkosságok megakadályozása Kamenyec-Podolszkijban.[i] Ekkor a zsidó közösség 2700 fős volt Tolcsván.

Pár évvel később, Magyarország 1944-es német megszállását követően sor került a magyar zsidók deportálására. Ekkor a közösség fiatalabb férfi tagjai már mind munkaszolgálaton voltak így főleg a nők, a gyerekek és az idősebbek tartózkodtak Tolcsván. A német nácikkal együttműködő magyar hatóságok közel háromszáz tolcsvai zsidót zsúfoltak össze a település zsinagógájában és a környező épületekben és szállították onnan a sátoraljaújhelyi gettóba, majd Auschwitzba, ahol meggyilkolták őket. A haláltáborokból alig negyvenen tértek vissza. Hasonlóan sok már magyar vidéki településhez, a tolcsvai zsidók is megpróbálták újjászervezni a közösségüket, de ez már csak viszonylag rövid időre sikerült és az ötvenes évek közepére, az 1956-os forradalmat övező kivándorlási hullám eredményeként megszűnt a hajdan virágzó tolcsvai zsidó közösség." (zemplenizsidosag.hu).

 Az egykori izraelita népiskola, Tolcsva, Kossuth út 37. (saját foró, 2024)

A naplómban említettem, hogy néha fordítva ülünk a lovon. Elegánsabban kifejezve, érdemes olykor átkeretezni a dolgokat. Merthogy engem sok közvélekedés borzasztóan idegesít elgondolkodásra késztet.

Például, mikor a napokban-hetekben azon töprengtem, hogy mit fedünk el a rohanással, esetleg mi elől menekülünk, szíven ütött a következő kifejezés: DOLOGTILTÓ NAP.

Ó, igen.

Nagyobb szentek ünnepén bizony nem volt szabad dolgozni (egyébként volt külön asszonyi és férfi dologtiltás is).

Bizony.

Így nemigen állt meg a  kifogás, hogy azért nem tudok elmenni a templomba/meglátogatni a demens rokont az öregotthonban, mert sok a dolgom. Milyen bölcs hagyomány, nem igaz?

Emlékszem, édes nagymamám milyen megrovóan nézett rám, mikor a Szenteste kapott koppincs Barbie-nak (nem kértem én ilyet, de ha már ott volt: baba, tehát öltöztetni kell) azonnal ruhát akartam varrni. December 24-én, dologtiltó napon. És EGYÉBKÉNT böjt is, bár nem egyházilag előírt (már). Ennek köszönhetjük a karácsonyi halászlevet. Meg a mákos túrós gubát IS.

Másik.

Itt van például a Karácsony megélésének igénye. Ez bölcs gondolat, csak mai kontextusban eléggé egoista szerintem. A Karácsony, mint Fogyasztandó Élmény. Okos véleményformálók[i] (jórészt nők) adják kéretlenül tanácsaikat, hogy hogyan KELLENE elvárásoktól mentesen készülni a Karácsonyra (vegyük észre az ellentmondást, köszönöm :D).  

Nem, csajok.

Nem és NEM.

A Karácsony nem egy élménykupon, amit ki kell maxolni, hogy nekem full jó legyen.

Megaztán.

Hogy mennyire kúl a fölnőtteknek egy tábla csokit venni konszenzuálisan, és kész. De könyörgöm, ha az a szegény fölnőtt másjusban megcsodált egy könyvet? Vagy sóhajt az orvosi táskája egy otoszkóp után?

És a megszólaló szerint például tök menő napokig nem főzni, mert így a szülők-nagyszülők hasznosnak érezhetik magukat (ez egyébként nem rossz gondolat, de azért nyugodtan kérdezzük meg, hogy nem fárasztó-e huszonplusz emberre sütni-főzni és mosogassunk el kérdezés nélkül. Szerintem.)

És (jó esetben) enyhe felsőbrendűséggel lenézni azokat a tömegeket, akik ajándékokért rohangásznak, szegények, mert fejleltlen a szeretetnyelvük.[ii] Mert a Karácsony nem erről szól. És (figyelem!) Jézusnak ez biztos nem tetszene (Igen? Honnan tudod?…)[iii].

Biztos vagy benne, hogy Jézus nem látja a túlórázó csomagfutárban, a fáradt családanyában, az ügyeletes orvosban, a családos kolléga helyett műszakot elvivő trafikosban a próbálkozást? A másokért való áldozatot?

Az ajándék attól ajándék, hogy (jobb szó híján) nem érdemeljük meg/ki. Nem dolgozunk meg érte. Az Ajándékozó annyira szeret minket, hogy szeretné, hogy boldogok legyünk. Hétköznapi életünkben ilyenkor öntudatlanul megpróbáljuk továbbadni a Születés-Megváltás Ajándékát. Mert a lelkünk mélyén alázatosan érezzük, hogy nem vagyunk méltók rá.

A boldogságot az bírja el, aki elosztja.

A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.[iv]

A Karácsony maga a Kifogyhatatlan Ajándék.

Kép: Cornelis Massijs: A Szent Család megérkezik Betlehembe, 1543 (wikipédia, de igaziból Gemäldgalerie, Berlin

[i] Régebben több eszem volt: Adventben és Nagyböjtben tartózkodtam ilyesféle műsoroktól. Sajnos, öregszem.

[ii] A podcastban a családanya hihetetlen elégedettséggel mesél arról, hogy egyik szenteste zárás előtt egy órával ment a teszkóba ajándékot venni, és olyan jó volt, mer kevesen voltak és könnyű volt dönteni, mert csak egy óra volt rá. Hát, kinek mi.

[iii] Az vajon miért van, hogy véleményformálóink leggyakrabban mások viselkedését bírálgatva úgy érzik. hogy tudják, hogy Jézusnak mi tetszene. Most, egyetlenegyszerén, én is erre fogok vetemedni: felebarátaim, szerintem Jézusnak EZ nem tetszene. Hogy megpróbáljátok felhasználni Őt. Lsd még #újfarizeus.

[iv] Hamvas Béla: Oszd meg, amid van!

Rájöttem, hogy a „rohanó világ” toposz nemmás, mint egy látványos pajzs, amit magam elé tartok, nehogy le tudjak lassulni, el tudjak csöndesedni, neadjisten, elmélyedni. Még a végén kényelmetlen kérdéseket tenne föl a Csönd, olyasmiket, hogy mivégre vagyunk a világon, biztos egyedül értem-e el a dolgaimat, vagy esetleg állt mögöttem Valaki[i], aki eljött megváltani a bűnös világot, ilyesmi, de nem érek rá ilyeneken gondolkodni, mert sok dolgom van, értse meg a Megváltó legyen szíves, hiszen annyi beteg van és még az ablakok sincsenek megpucolva (szerintem nem is lesznek), mert ójaj, NAGYON SOK A DOLGOM.

Aztán persze majd csodálkozom (és becsapottnak érzem majd magam persze), hogy miért nem KERÜLTEM (mert az ember csak hopp, már ott is van, mi?) a karácsonyi varázslatos hangulatba.

Cifra takaró a kifogásokból összetákolt köpönyeg, de szakadozott-vékony: nem melegít.

Szerintem a családorvos a változó idő egyik csúnya metszéspontján helyezkedik el. Le fogom egyszerűsíteni, nekem ez így érthető. A bálványozott felvilágosodás után fokozatosan lázadtunk fel a tekintélyek ellen és diadalmas vigyorral löktük őket a szemétdombra, olykor csizmával meg is tapostuk. Körülbelül ilyen sorrendben: Isten, egyház, nemzet, iskola, egyáltalában minden INTÉZMÉNY, aztán a család, szülő…mert a TEKINTÉLY rossz. Talány az anyaság „intézménye”, ami úgy-ahogy tartja magát…valameddig. És igen, az orvos is ilyen fenyegető tekintély, és az orvos-beteg kapcsolatban újra és újra lejátszódik a szülő-gyermek kapcsolat, a segítő Anya, aki megpuszilja a bibit, és a strukturáló Apa, aki a megoldásra törekszik, és elvárásai vannak (diétát, mozgást ír elő, horribile dictu, hogy szedjem ezt a tablettát). Miután társadalmunk egy ideje a (kórosan prolongált[ii]) kamaszos lázadás fázisában van, mintegy kamaszként viselkedik: tiltakozik a tekintély ellen, ugyanakkor sóvárogja a puszit is.

Ugyanitt jelen van a tudattalan-nagyon ősi mágikus ösztön-elvárás az orvossal szemben: neki HATALMÁBAN[iii] áll, hogy meggyógyítson (ha jó leszek/ szót fogadok/ viszek neki ajándékot). Ezt izgalmasan színezi posztmodern társadalmakban a piaci szemlélet: ez egy szolgáltatás, ÉN fizetem a tébét …de azért mégis jó lenne ha a Mágikus Gyógyító teljes szívével, teljes elméjével és minden erejével a szolgálatomba állítaná a hatalmát.

A háziorvos ilyen szempontból különösen nehéz helyzetben van, hisz alapesetben ő az első képviselője a Mágikus Gyógyító Szisztémának, nagyon sokszor egy bosszantó adminisztratív küszöb[iv], akadály amit a betegnek át kell lépni, LE KELL GYŐZNI, hogy bejusson a varázslatos birodalomba, ahol gyógyírt lelhet, de legalábbis ANTIBIOTIKUMOT.

35 év körüli, trendin öltözött fiatalember a rendelőben. Panasza tegnap kezdődött torokfájás. Minden tudok segíteni? Hát kíváncsi volna, hogy fertőző-e. Megvizsgálom, belevilágítok a torkába, megtapogatom a nyakát, majd derűsen kijelentem, hogy nem piros a torka. Meghökken, majd rám szól: „megnézné még egyszer? Mert BIZTOS, hogy piros!”

 Én így látom, de próbálok a szebbre koncentrálni. Nagyon mást úgysem tehetek.[v]

Mint például:

tizenöt éves nagyfiú, édesanyjával érkezik a szomszéd faluból, de édesanya kint marad a váróban (mily dicséretes😊). Szépen, értelmesen elmondja a panaszát, megvizsgálom, megbeszéljük.

Így köszön el: „legyen SZEBB NAPJA!”.

Szebb napot Nektek is, és készítsetek magatoknak VALÓDI, meleg, prémes köpenyt-kabátot (én mindenesetre körülnézek)! 😊

Lesz még hidegebb is.

[i] vö: Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

[ii] S mint ilyen, improduktív: milyen szánalmas egy negyvenéves „kamasz”. Vagyis, ha jól számolom, 55, mert a mi kamaszunk 1968-ban született, aufklérista nagyszülőktől :D.

[iii] Hatalma valójában: megszerzett tudása és tapasztalata.

[iv] Szuperjó, hogy a klinikusok is általában így tekintenek ránk.

[v] Vö: tanult tehetetlenség, vagyis a depresszió előszobája, patkánykísérletek.

Még mindig nem tudtam elcsöndesedni.

Nagyon nehéz a sok-sok ember közt, akik mind segítségért jönnek és/vagy ezért lépnek kapcsolatba velem. Nem tudom, melyik merít ki jobban: azok, akik nem szorulnak érdemi segítségre, csak – mondjuk ki -, mert már nem bírják idegekkel a háromnapos orrdugulást és értsem meg, hogy csak az a lórúgás antibiotikum fog segíteni rajtuk (nem értem meg), vagy akiken nem tudok segíteni, mint az ügyeletben TIÁ-val azonnalossal beküldött nagypapa-betegem, aki azóta újabb sztrókot kapott és most pneumóniával fekszik bent, amennyire kihámoztam az EESZT-ből, kontaktusképtelenül. Lehet, hogy hálásnak kellene lennem a böcsődevezetőnek, aki tucatszám tiltja ki az orrfolyásos gyerekeket (pedig felhívtam), vagy annak az édesanyának, aki hőemelkedéses gyerekét próbálja visszatuszkolni a bölcsődébe, mert Neki dolgoznia kell, továbbá reguláris tanácsadásra sem tudja majd elhozni és legyek szíves, oldjam meg valahogy (komolyan, az anyukák néha fordítva ülnek a lovon), hogy elvonják a figyelmemet más tragédiákról.

Rendben, megpróbálok hálásnak lenni azért, hogy ilyen bajokkal küszködünk.

Mert alig száz évvel ezelőtt, hiába a #régenmindenjobbvolt divatos féligazsága, NEM volt minden jobb.

„Hatan voltunk testvérek, négy fiú és két leány. Szüleim legnagyobbik fia, akivel heten lettünk volna, nyolcéves korában valami átkos járványban meghalt. Szüleink haláluk napjáig fájlalták, hiába jöttünk mi és voltunk haton, Mártont mindig fájlalták.[i] Apám szép, ügyes, rendszerető ember volt. Gyermekeit oly rendben tartotta és oly fegyelembe nevelte, hogy mi soha nem volt szabad egy sértő szót szóljunk egymásnak vagy idegeneknek. Meg is erősödött bennünk élet- [Erdélyi Magyar Adatbank] 43 fogytig ez az engedelmesség. Az iskolákat, ami akkor volt Széken, mind végigjártatta gyermekeivel. Abba a járványba, amelyben elsőszülött fiuk meghalt, a második is szenvedett, szörnyű nagy kínokkal. Tizenkét napig tetszhalott volt. Nem szólt, de még csak nem is szuszogott. Apám mindennap elhívta az orvost betegeihez, de amikor az orvos elutazott és nem jöhetett, megvette a koporsót, hogy a halott gyermeket ne tartsa ott. Apám üzletbe ment, mikor jött az orvos, s apám úgy útközben megmondta: — Doktor úr, meghalt Pista is. — A doktor azonnal a gyermekhez sietett, nézi, figyeli, gondolkozik. Nem szól semmit, elővesz egy könnyű kis tollucskát, az orrához tartja. Nem mozog. Akkor eléveszi a kis zsebtükrét, ráteszi a halott szájára, s kis darabig ott tartja. Mikor leveszi, látszott rajta egy picike lehelet. S mutatja: — Nézze, Győri bácsi, ezt még nem lehet eltemetni. Ez még fel kell sóhajtson, s azután válik meg, mire fordul. — Éjjelnappal lesték a gyermeket, mindig volt mellette valaki, már a szomszédok is segítettek figyelni, felváltva éjszaka is. Tizenkét nap múlva egyszer megmozdul, s vékony, nyeszergő, alig érthető hangon mondta, hogy éhes. Akkor a gyermek hatéves volt. Édesanyám gyorsan egy kis kávét csinált, édesapám egy kanálkával kifeszítette nehezen az összemerevedett fogakat, s anyám a kanálkával lassan eresztgetett a szájába. Utána is nagyon lassan javult. Így ment vagy két-három hétig. Édesanyám gyakran mosdatja. Egyszer, amint mosdatja, nagyot sikolt a gyermek. Apám rászól: — Mit csinálsz, Kali, szépen bánj vele. — Édesanyám mondja: — Én szépen bánok, de már tán el is van kényesedve. — S amint törlik puha darabbal, a füle megett kijő valami. Nézik, hát egy olyan csontdarabka, mint egy fél dióhéj, belső fele olyan göröncsös, mint a dióhéj belseje. Apám veszi, s megy vele az orvoshoz. Az orvos nézi, bámulja, s mondja: — Lássa, Győri bácsi, ez nagyobb fájdalommal jött ki, mintha vésővel vagy kalapáccsal lett volna kivéve. — Azt mondta az orvos, hogy a gyermek fejében megkelt, s a genny szakította ki a koponyacsontból. — Na, most adjanak neki jó tápláló ételeket. [Erdélyi Magyar Adatbank] 44 Biza a hatéves fiút meg kellett tanítani ülni és állni és későre járni is. Szép, tömött fiú lett, de fél fülére süket maradt. Ezért nem vették fel az iskolába, de édesapám nem nyugodott, hogy a fiuk ne tudjon írni-olvasni. Megkezdték az iskolát, édesapám jól melléjük állt, s a gyermek úgy megtanult írni-olvasni, mint amelyikek az iskolába jártak. Szép, derék fiú lett, de mikor sorozásra kellett álljon, a tanító s igazgató adott írást, s bizonyította, hogy gyermekkorától süket. Apám is sajnálta, hogy kiadja a kezéből, mert dolgos volt, és minden munkába jól elősegítette. Előző nap mondja neki apám: — Pista fiam, mikor téged vizsgálnak, tedd magad egy kissé gyávának, ne szólj a kérdésekre, tátsd a szádat, mintha bamba lennél. — Na, előállítják, itt baj van. Az iskolai bizonyítvány is ott, s egyszer csak kimondják: untagli, elengedik, mehet ki. Ahogy lépik ki a nagy teremből, a sorozó orvos utánadob egy kétforintos ezüsttallért. Bátyám gyorsan megfordul, nézi, mi peng. Azonnal visszahívja az orvos, a sorozó orvos, s biza beírta: tagli. Katona lett bátyám.”[ii]

[i] Ezt érdemes összevetni azzal az elterjedt nézettel, amit PHILIPPE ARIÉS  tárgyal a Gyermek, család, halál  című és egyéb műveiben, miszerint a szülők a kisgyermekek iránt nem tápláltak mélyebb érzelmeket, mintegy nem merték Őket szeretni, hiszen nagy eséllyel úgyis meghalnak kiskorukban.

[ii] In: Gyóri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája, Kriterion, Bukarest, 1975, 42-44. old. Pdf: https://adatbank.ro/html/cim_pdf2121.pdf

Kép: Sir Lucas Fields: The Doctor, 1891

Rorate coeli desuper

et nubes pluant justum

Rohannak a napok. Pedig el kéne csöndesülni. Gondolkozni.  Akkor rájönnék, hogy nem a napok rohannak, hanem én. És hálát adni, hogy vannak napjaim.

Biztosan ismeritek a kafarnaumi százados történetét, aki Jézus segítségét kéri, mert nagyon beteg a szolgája. „Uram – szólította meg –, szolgám bénán fekszik otthon, és rettenetesen kínlódik.” . Erre Jézus azt felei: „Megyek, meggyógyítom”. A százados pedig azt feleli, üzeni (a két evangélista[1] ezt kétféleképpen örökíti meg: Máténál személyesen megy elébe, Lukácsnál küldöttség, de ez a legszebb a szinoptikusokban: mindkét változatot megőrizte az evangélium és a lényeg érintetlen.): „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul!”. Ezeket a szavakat a szentmise liturgiája is őrzi.[2]

Régebben úgy gondoltam, hogy a százados képmutató (dehogy): nem akarja, hogy a zsidó „próféta”, ha mégoly híres is, átlépje a háza küszöbét, mert…zsidó. Ugyanis a „legállandóbb érzés, mellyel a rómaiak a zsidókkal szemben viseltettek a gyarmattartó tökéletes megvetése volt, a lenézés, a közömbösség és a már-már szándékos értetlenség keveréke…”. [3]

Holott inkább Jézus az, aki (megint) felülemelkedik az  előírásokon, ha egy szenvedő megsegítéséről van szó. Meghallgatott egy POGÁNYT, egy HITETLENT, akit „a farizeusok az állatoknál is rosszabbaknak és még a szánalomra is méltatlannak jelentettek ki.[4] De Ő indult, hogy meggyógyítsa.

Nem, századosunk nem volt képmutató. Felismerte, hogy egy zsidó számára a a pogány háza a tisztátalanság maga. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Jézust. De a szolgájáért is emésztette az aggodalom. És a tapintat, alázat és logika e szavakat mondatja vele:

„„Uram, ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. Magamat sem tartottam elég érdemesnek, hogy elmenjek érted. Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt ember vagyok, szolgálnak alattam katonák, s ha azt mondom az egyiknek: Indulj! – akkor elindul; ha a másiknak mondom: Gyere ide! – akkor odajön; vagy ha a szolgámnak: Tedd meg! – akkor megteszi.”

Jézus elcsodálkozott a százados hitén (és szerintem a bölcsességén), és azt mondta neki: „Menj, legyen úgy, ahogy hitted!” A szolga még abban az órában meggyógyult."

Jézus túllépett a farizeusok véleményén.

A százados túllépett a gyarmatosítók gőgjén.

Odaléptek a szenvedőhöz (akinek még hinnie sem kellett benne, elég volt gazdájának hite is!)

Aki meggyógyult.

#roratehelyett

[1] Lk7, 1-10. , Mt 8, 5-13.

[2] „Domine, non sum dignus…

[3] Henri Daniel-Rops: Jézus és kora

[4] uo.

Adventi naplóm

December 2-3.

Szombat, december 2.

A szombat a kedvenc napom. Amióta az eszemet tudom.

Pedig szombaton kellett takarítani és hajat mosni, de szombaton volt a hittan is.

Most szombaton dolgoznom is kellett, de attól még akkor is a szombat.

Első feladatunk Sándorfalvára szólított minket. Az idős nőbeteg 162/akárhány Hgmm-t mért, reggeli gyógyszereit nem vette be és gyengének érezte magát. Szerintem ezt telefonos tanácsadással meg lehetett volna oldani simán, de, és most gonosz leszek, a diszpécser nem a saját pénzét költi, inkább kicsöngeti az orvost. Elhatároztam, hogy ha visszatérünk az állomáshelyünkre, megkérem, hogy kapcsolja föl a hívást, hadd mérlegeljek én (nem értem, ezt miért nem lehet alap-elvárás)…de mire visszaértünk, arra volt már csak időm, hogy bepötyögjek mindent a miniHIS-be, plusz az EHVB, ugyanis…

hazafelé jött a hívás rádión, hogy exit vár Kisteleken.

Jó, csak előbb megtankolunk, mert „éhes a vas”.

Kisteleken kilencvenéves hölgy volt az elhunyt. Takaros kis családi házban, falon 2007-es naptár, kanapén horgoltsapkájú játékbaba támaszkodik a moncsicsis párnának, az ágy fölötti lámpán rózsfüzér és cetli, emlékeztető iskolázott írással, hogy a „telefont töltőre kell tenni.”. OMSZ sikertelen újraélesztési papírja. Elhunyt arcán, párnáján hányadék (mondjuk, nem savhematinos). Tumoros alapbetegség, cukorbetegség, COPD. Két leánya (egy nagyvárosi, egy falusi) sírt fölötte, unokák kint várakoztak. Fő kérdésük az volt, hogy szenvedett-e az édesanyjuk. Én azt mondtam, hogy nem.

Mivel az egyes autó még Zákányszéken várta (gondolom, szívrepesve) a bűnügyi szemlebizottságot, a következő feladatra is mi mentünk: 84 éves hölgy, csütörtök óta nem eszik-iszik, kórházba nem akarják vitetni.

A héten engedték haza Deszről, kovid-pneumonia után, most lánya ápolja („végül is jó anyám volt” sic!), elektromos betegágy, decubitus-párnácskák. Nekem sikerült megitatnom(evőkanállal), tanácsokkal elláttuk, házi betegápolást, hidrálást (a néninek is!) elmagyaráztuk.

Advent első vasárnapja

December harmadikán van a Szüleim házassági évfordulója.

Idén a 46.

Isten éltesse Őket nagyon sokáig!

Emlékszem, mennyire boldog voltam, mikor megtaláltam Anya menyasszonyi ruháját, amit az Ő édesanyja varrt. Lelkesen próbálgattam, alig vártam, hogy belenőjek, csak azt nem értettem, hogy hol a FÁTYOL. Valójában Kislányoknál ez kulcsdarab, ezt nem kell magyaráznom, gondolom. Az oviban is volt két kis fátyol, amivel játszottunk, valójában nejlonfügggöny-darabok, keskeny nadrággumira varrva. Állandó dilemma volt, hogy hogy viseljük a fejünkön: a nadrággumit hajpántként, és akkor hátul lóg le a csipkefátylunk, VAGY „csipkével” előre, az arc felé, majd onnan hátrahajtva. Természetesen, mivel nagy bánatomra rövid hajam volt, én az utóbbi mellett kardoskodtam.

Node, egyáltalán nem értettem, hogy Anyának NEM fátyla volt, hanem menyasszonyi KALAPJA. Még ilyet?! Jó, de akkor HOL VAN? Nincs itt, mert kölcsönözték. És egyébként édes Keresztanyám is azt viselte az esküvőjén. Végképp összezavart, mikor a szomszéd varrónéni falon kitett esküvői fotóján (aki az esőáldozói ruhámat varrta, és dohányzott a műtermében, viszont mindig adott nekünk savanyúcukrot) azt láttam, hogy fehér miniruhában van megörökítve.

Furcsák a felnőttek, gondoltam, fölvehetnének fátylat, királylányos szoknyát, és mégsem…

…

Vasárnap első felében is ügyeletes voltam.

Mai első betegünk egy 85 éves bácsi volt, lumbágós panaszokkal. Tegnap is járt nála az ügyelet, még fájdalomcsillapítókat is hagytak ott számára, ezeket a bácsi bevette, de még mindig fáj. Vizsgálat, Mexalen (syncumaros), tanácsadás után mehettünk a következő hívásra.

De itt titokban fényképeztem egy kincset.

Szőregre megyünk! :).

Nézem a nevet, ó, hisz ők az enyémek! A nagyszülők nem, de a fiatalok és az unokák igen. A nagypapa (ő most az ellátott) tavaly épp meg tudta várni a fát, akit akkor engedek ki Deszkről (kovid-pneumonia-ITO-rehab), még be tudta fejezni az aratást, este hamar lefeküdt, mert fáradt volt, és reggel úgy ébredt, hogy bal oldala lebénult.

Éjjeliszekrénykén Bogyó és Babóca (az unokák a másik épületben laknak), 50. házassági évfordulóra kapott gyerekek-aláírta díszdobozos pezsgő, szekrény tetején félig égett, olyan retró csavar gyertya.

Nem nézett ki jól a bácsi.

De jól is nézett volna ki, nyilván akkor is beküldöm TIA iránydiagnózissal. Holnap majd megnézem az EESZT-ben.

És biztos hazaengedték a picikéimet hétvégén, tehát rendelés után irány Kübek. Régóta tervezem összekötni a kübeki viziteket a Kübecker Manufaktur-ban való kávéval. De természetesen hétfőn zárva van. Mint a múzeumok. Akinek füle van, hallja meg! :D

És jajj holnap fel kell hívnom a Bethesdában az anesztes kolléganőt, haldokló csecsemő ügyében. Megígértem az édesanyának. Úgy érzem, nem lesz könnyű.

Advent elő vasárnapja van.

A mai evangélium szavait magaménak éreztem.

„Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” Mk 13,33–37

Igyekeztem éber lenni.

De most nagyon elfáradtam.

December elsején volt nagynéném esküvője Rimaszombatban. AZt hiszem, 39 éve. Nagyon vártam, mert én lettem volna a KOSZORÚSLÁNY, és melyik ötéves kislány ne akarna kismenyasszonynak (igen, ezt egybeírjuk ilyenkor) lenni? Egyébként a mi vidékünkön az elsőáldozó kislányokat is kismenyasszonynak nevezték, párszáz éves hagyomány okán, de nem ez a lányeg. 

Koszorúslány voltam ugyan vágül is, de pepita ruhácskát kellett viselnem, amit édesanyám varratott nekem, kis fehér gallérral. Nagyon szomorú voltam, mert nem így képzeltem én a kismenyasszonyságot. Viszont a fehér műbőr retikülöm ügyében, a hatalmas piros szvecskével, nem engedtem. A műtermi fotón is ott szorongatom. István, a vőlegény, észrevette, az ötéves Annácska szomoúságát, és külön megtáncoltatott engem. Istenem, mennyire szerettem Őt!  Nem tudhattuk, hogy három év múlva már az ismeretlen Túlról vigyázza a családját. 

Ennyit az emlékekről. 

Tudom, hogy HIVATALOSAN csak vasárnap kezdőik az Advent, de most eleve háromhetes lesz, mert Szenteste vasárnapra esik, és különben is, tradicionálisabb egyházak Márton-naptól számítják...

...

Tegnap áramszünet volt a rendelőben, telefonon rendeltünk.

Pontosan olyan lett a péntek, amilyenre számítottunk: apokaliptikus.

116 lapot nyitottunk. 

Volt negyvenéves kismamám, negyedik császárból és mastitisből lábadozva, de bejött a rendelőbe, a férje vigyáz addig az újszülöttre, thoracic outlet sy-gyanúval. Őt egyébként majd megéneklem a Hétköznapi Hősnőim egyszer megírandó sorozatomban. 

Érkezett egy fiatalember, farmakális és alkoholfüggőségből lábadozva, segítségkérés fázisában, szégyenkezve.

Orrdugulós férfi/nő, aki antibiotikumot kért.

Ötperces várakozás miatt tomboló táppénzes.

1969-es, korához képest egészséges férfibetegem hozzátartozói, akik hatpéldányossal érkeztek: szerda éjjel exit.

Két újszülöttről levél a klinkáról, hogy megérkeztek. 

Telefonos megbeszélés egy fiatal édesanyával, iszonyú ritka ganglioidosisos csecsemőjének életvégi ellátásáról. 

Sok kisgyermekes szülő, aki szeretné tudni, hogy a keddi láztalan orrfolyás/hasmenés meggyógyul-e holnapra.

Kakik pelenkák messengeren (előzetes engedélykérés után). Mert bíznak bennem és megnyugszanak. És ez JÓ.

És vannak olyan családok, amelykből sugárzik a harmónia. Nyugodt, értelemes gyermekekkel jönnek be a rendelőbe, szemebe nézve elmondják a panaszaikat, figyelnek arra, amit mondok; szépen, tisztán, nyugodt hangon beszélnek a gyermekekkel és engem dotornéniknek szólít a nagymama is. Igen, erdélyi cigány/roma család. Mindenki dolgozik, az édesanya is s így a nagymam vigyáz a gyerekekre. 

Óhatatlanul az jut eszembe, hogy mivel különösebben nem iskolázottak, valószínűleg az imádkozástól ilyen választékos a szókincsük. Az otthonuk egyszerű, célszerű, tiszta, de nem kínosan. Nem bömböl az ertéelklub. Friss ételek készülnek a konyhában a férfiaknak, akik dolgoznak. Béke és nyugalom tölt el, mikor találkozom velük. 

Megpróbálom ezt vinni magammal mára.

Meg N. néni lege artis nyárikonyháját.

Kép: szőregi nyárikonyha, 2023. 11.30.

"Amikor visszaértem a penzióba, Helen eltorzult arccal feküdt a földön. "Csak egy görcs - suttogta. - Rögtön elmúlik . Ne nyúlj hozzám!" "Azonnal kerítek egy orvost." "Nem kell orvos - zihálta. - Szükségtelén. Rögtön elmúlik . Menj! Gyere vissza öt perc múlva. Hagyj magamra! Tedd, amit mondok ! Nem kell orvos! Nem hallod, hogy menj?! - kiáltotta. - Tudom, mit beszélek . Gyere vissza tíz perc múlva. Akkor majd..."

Intett, hogy menjek . Beszélni már nem. tudott, de a tekintete csupa könyörgés volt, iszonyú, érthetetlen könyörgés. Kimentem a szobából. A penzió előtt megálltam, s csak néztem az utcát. Aztán meg kérdeztem, hol találok orvost. Azt mondták , néhány utcával arrább la i bizonyos doktor Dubois. Odarohantam. Felöltözött és velem jött.

Mire visszaértünk , Helen már az ágyon feküdt. Az arca nyirkos volt a verítéktől, de valamelyest már megnyugodott. "Szóval mégis hoztál orvost" - mondta olyan elutasítóan, mintha a legádázabb ellensége volnék .

Doktor Dubois az ágyhoz szökdécselt. "Nem vagyok beteg" - mondta Helen.

"Madame - felelte mosolyogva Dubois -, nem bízná enne a megállapítását inkább egy orvosra?"

Kinyitotta a táskáját, és műszereket vett elő. "Hagyj magunkra" - szólt rám Helen.

Zavartan hagytam el a szobát. Eszembe jutott, mit mondott az orvos a lágerben. Fel-alá járkáltam az utcán, és rámeredtem a szemközti garázs Michelin-reklámjára. A rajta látható, gumitömlőből összerakott kövér ember belekből és csúszómászó fehér férgekből álló komor jelképpé vált. A garázsból kihallatszott a kalapálás, mintha egy bádogkoporsón alapált volna valaki, és én hirtelen rájöttem, hogy a fenyegetés már régóta ott állt mögöttünk , mint valami színtelen háttér, amelyen élesebb kontúrokat vett fel az életünk , akár egy napsütötte erdő a közeledő viharral a háta mögött.

Aztán egy idő múlva megjelent Dubois. Kis kecskeszakálla volt, valószínűleg fürdőorvos lehetett, aki köhögés és katzenjammer ellen ír föl könnyű gyógyszereket, Ahogy elnéztem, hogy felém szökdécsel, kétségbe estem. Biarritzban most van holtszezon, nyilván örül, hogy adódik egy beteg. „A felesége őnagysága...” kezdte.

Rámeredtem. „ Mi van vele? – kérdeztem. – Az ördögbe is, mondja meg az igazat, vagy ne mondjon semmit!”

Halvány, de nagyon szép mosoly ült ki az arcára egy pillanatra, teljesen megváltoztatta. „Ezt kell bevennie – mondta, azzal elővett egy vénytömböt és olvashatatlanul felírt valamit. – Tessék, váltsa ki a patikában. A receptet kérje vissza, ha esetleg elvennék. mindig újra felhasználhatja. Ráírtam. „

Elvettem a fehér cédulát. „Mi baja a feleségemnek?” kérdeztem.

„Semmi olyan, amin segíteni tudna – felelte. -Ezt ne felejtse el. Semmi olyan, amin még segíteni tudna. „

 „Mi baja? Az igazságot akarom tudni, ne titkolózzon!”

  Erre nem válaszolt. „Ha szükség van a szerre, menjen be a recepttel egy  patikába. Ki fogják adni önnek.”

   „Mi ez?”

   „Erős nyugtató. Csak orvosi receptre lehet kapni. „

   Eltettem a vényt. „Mivel tartozom?”

    „Semmivel.”

  Azzal tovaszökdécselt. Az utca sarkán visszafordult. „Váltsa ki és tegye olyan helyre, ahol a felesége könnyen megtalálhatja. Ne beszéljen vele róla. Ő mindent tud. Csodálatos asszony.”

In: Erich Maria Remarque: Éjszaka Lisszabonban, Montázs, Budapest, 1979; 198-199. old.

Kép: Lettre

Kiemelések tőlem. B. K.

Első törvény

Onnan tudod, hogymegöregedtél, hogy miközben Nirvávánára* pogózol a konyhában a nagyfiaddal, fél szemmel a a sülő rántotthúst lesed, hogy oda ne égjen. 

Kegészítés: mikor büszkén dudorászod az angol szöveget, titokban remélvén, hogy imponálsz vele, kamaszod megjegyzi: " anya, minek van 3 (??? wtf, én egyről tudok) diplomád angolból, ha ilyen sz.r a kiejtésed? #nohope

*kérte, hogy állíthassa be. Kicsit meglepődött hogy ismerem. A Nirvánát. Mondom, kisfiam, hamarabb ismertem Kurt-öt, mint Apát. De nem jártunk.