“Míg ma, a mi teljesen megváltozott korunkban negyven esztendősek mindent elkövetnek,hogy harmincéveseknek lássanak, hatvanévesek pedig, hogy negyvenéveseknek, míg ma az ifjúság, tetterő és önbizalom juttat előre és ajánl be, a biztonságnak abban a korában mindenkinek, aki érvényesülni akart, meg kellett próbálkozni minden elképzelhető álcázással, hogy öregebbnek lássék. Az ujságok biztos szereket ajánlottak, amelyek gyorsítják a szakáll növését.
Huszonnégy-huszonöt esztendős fiatal orvosok, akik éppen hogy letették vizsgáikat, hatalmas szakállt viseltek és arany szemüveget raktak fel, még ha szemüknek semmi szüksége sem volt rá, csak azért, hogy első betegüknél a „tapasztaltság” benyomását keltsék”. Hosszú, fekete Ferencjózsef-kabátokat szabattak maguknak, lassú kényelemmel jártak, sőt, ha lehetséges, egy kis embonpoint-et-pocakot- is szereztek, hogy megtestesítsék ezt a kívánatos megállapodottságot s akinek volt némi becsvágya, azon fáradozott, hogy a gyanús ifjúkor megbízhatatlanságát legalább külsőleg megcáfolja.”
In: Stefan Zweig: Búcsú a tegnaptól (Die Welt von Gestern), Anonymus, Budapest, 1945, 45. oldal
(kiemelések tőlem, P.A.)
Kép: Tina Blau: Tavasz a Práterben, 1882, olaj, vászon, 214 x 292 cm © Belvedere, Bécs
Utóirat, az előző oldalról:
"Mikor egyszer csodálatos módon kivételes eset történt és a harmincnyolc esztendős Gustav
Mahlert a Hofoper igazgatójává nevezték ki, ijedt felhördülés és csodálkozás támadt Bécsben,
hogy „ilyen fiatal emberre” bízták az első műintézetet. (Teljesen elfelejtették közben, hogy
Mozart 36, Schubert pedig harmincegy éves korában befejezte életművét)."
