"Amikor visszaértem a penzióba, Helen eltorzult arccal feküdt a földön. "Csak egy görcs - suttogta. - Rögtön elmúlik . Ne nyúlj hozzám!" "Azonnal kerítek egy orvost." "Nem kell orvos - zihálta. - Szükségtelén. Rögtön elmúlik . Menj! Gyere vissza öt perc múlva. Hagyj magamra! Tedd, amit mondok ! Nem kell orvos! Nem hallod, hogy menj?! - kiáltotta. - Tudom, mit beszélek . Gyere vissza tíz perc múlva. Akkor majd..."

Intett, hogy menjek . Beszélni már nem. tudott, de a tekintete csupa könyörgés volt, iszonyú, érthetetlen könyörgés. Kimentem a szobából. A penzió előtt megálltam, s csak néztem az utcát. Aztán meg kérdeztem, hol találok orvost. Azt mondták , néhány utcával arrább la i bizonyos doktor Dubois. Odarohantam. Felöltözött és velem jött.

Mire visszaértünk , Helen már az ágyon feküdt. Az arca nyirkos volt a verítéktől, de valamelyest már megnyugodott. "Szóval mégis hoztál orvost" - mondta olyan elutasítóan, mintha a legádázabb ellensége volnék .

Doktor Dubois az ágyhoz szökdécselt. "Nem vagyok beteg" - mondta Helen.

"Madame - felelte mosolyogva Dubois -, nem bízná enne a megállapítását inkább egy orvosra?"

Kinyitotta a táskáját, és műszereket vett elő. "Hagyj magunkra" - szólt rám Helen.

Zavartan hagytam el a szobát. Eszembe jutott, mit mondott az orvos a lágerben. Fel-alá járkáltam az utcán, és rámeredtem a szemközti garázs Michelin-reklámjára. A rajta látható, gumitömlőből összerakott kövér ember belekből és csúszómászó fehér férgekből álló komor jelképpé vált. A garázsból kihallatszott a kalapálás, mintha egy bádogkoporsón alapált volna valaki, és én hirtelen rájöttem, hogy a fenyegetés már régóta ott állt mögöttünk , mint valami színtelen háttér, amelyen élesebb kontúrokat vett fel az életünk , akár egy napsütötte erdő a közeledő viharral a háta mögött.

Aztán egy idő múlva megjelent Dubois. Kis kecskeszakálla volt, valószínűleg fürdőorvos lehetett, aki köhögés és katzenjammer ellen ír föl könnyű gyógyszereket, Ahogy elnéztem, hogy felém szökdécsel, kétségbe estem. Biarritzban most van holtszezon, nyilván örül, hogy adódik egy beteg. „A felesége őnagysága...” kezdte.

Rámeredtem. „ Mi van vele? – kérdeztem. – Az ördögbe is, mondja meg az igazat, vagy ne mondjon semmit!”

Halvány, de nagyon szép mosoly ült ki az arcára egy pillanatra, teljesen megváltoztatta. „Ezt kell bevennie – mondta, azzal elővett egy vénytömböt és olvashatatlanul felírt valamit. – Tessék, váltsa ki a patikában. A receptet kérje vissza, ha esetleg elvennék. mindig újra felhasználhatja. Ráírtam. „

Elvettem a fehér cédulát. „Mi baja a feleségemnek?” kérdeztem.

„Semmi olyan, amin segíteni tudna – felelte. -Ezt ne felejtse el. Semmi olyan, amin még segíteni tudna. „

 „Mi baja? Az igazságot akarom tudni, ne titkolózzon!”

  Erre nem válaszolt. „Ha szükség van a szerre, menjen be a recepttel egy  patikába. Ki fogják adni önnek.”

   „Mi ez?”

   „Erős nyugtató. Csak orvosi receptre lehet kapni. „

   Eltettem a vényt. „Mivel tartozom?”

    „Semmivel.”

  Azzal tovaszökdécselt. Az utca sarkán visszafordult. „Váltsa ki és tegye olyan helyre, ahol a felesége könnyen megtalálhatja. Ne beszéljen vele róla. Ő mindent tud. Csodálatos asszony.”

In: Erich Maria Remarque: Éjszaka Lisszabonban, Montázs, Budapest, 1979; 198-199. old.

Kép: Lettre

Kiemelések tőlem. B. K.