"Azt verte volna meg az Isten, azt a büdös bagót!

Zoltikát, az úréknak azt a kis nyálas fiát, azt nem szerettük ottan egyikünk se. Az olyan rossz egy utálatos kölyök volt. A német kisasszonynak is egyszer úgy megharapta a kezét, hogy be kellett kötni. És a cselédek is csak csúfságolták és hajtották ki, ha bejött a konyhába, mert ahogy el volt kényeztetve, oda kellett adni neki mindent, amit kért.

De azért nem állhattuk legjobban, mert ha ott volt, mindent, amit látott vagy hallott, azt rögtön kibeszélte rólunk, de még a nagyságára is, az úr előtt. Az úr, az csakhogy meg nem ette. És sokszor kikaptak érte a cselédek is és az egész ház az úrtól.

Ott fűrészelek akkor egy kis langallónak való fát a kenyérsütéshez, a szakácsnénak. Hát odajön az a kölyök hozzám, és ott mind kérdez, mászkál, lábatlankodik, majd megütöm a fűrésszel. Hiába! Ott van nekem bajnak.

Hát megállok egy kicsit, hogy betegyek egy pofa bagót abból a szivar végéből, amit az úr öccsétől kaptam.

A kölyök akkor is odaáll elém, és meglátja és kérdi:

– Jó az?

Hát én még becsületesen beszélek vele. Hogy mondom:

– Jobb biz az a pipánál, mert nem kell piszkálni meg tömögetni, csak így meggyúrja az ember a markában, és már kész.

Feldicsérem ott neki a bagót. Erre persze mindjárt kérdi: hát ő nem próbálhatná meg, milyen.

Na, gondolom: kibabrálok legalább veled, hiszen így is kiköpöd, ha csak a nyelvedhez érteted, és legalább elmész innen magadnak.

– Dehogynem! – mondom neki. – Hozzon csak ki, Zoltika, egy marékkal az úr dohányából, akkor megtanítom. Mert nekem nincs, csak ami a fogamon van.

Legalább ennyi hasznodat vegyem! – gondolom.

Hát be is megy, és hoz ki nekem egy marék dohányt. Meg is töltöm belőle a pipámat, és éppen hogy tessék-lássék, egy csipetet beleteszek a kölyök markába, és megmutatom neki, hogy köpjön hozzá, és gyúrja meg. Hogy ügyetlen, még meg is csinálom neki.

Hát nem is vár az semmit. Nyomja bele a szájába.

Mikor a nyelvéhez érteti, hát csak változik el a színe. De látom, azért bekapja mégis vitézül.

Mit tudtam én, hogy ő azt hitte: mikor én a nyelvemmel igazítom a fogamra a bagót, hát megrágom, és meg kell enni.

Igaz, kevés volt, kevés a markában, de hát a bolond feje, isten neki, lenyelte a bagót.

Na, egyszerre Úristen! Nekifog visítani. Fordul fel a szeme. Elkezd ugrálni:

– Jajj, jajj, jajj!

Fognám is meg:

– Köpje ki, köpje ki!

De nem bírom megfogni. Nekifog ordítva futni befelé az udvarra, és fut-fut, ordítva, a virágágyások körül. Én meg utána. Meg vagyok ijedve, a nagy marha fejemmel mit csináltam.

De nem bírom megfogni, úgy fut, és az ég majd lerogyik, úgy ordít.

Szaladnak ki a cselédek a konyhából. Szalad ki az apja az irodából: mi van?

Még ennyin is alig tudjuk megfogni. Csak kékül, tikácsol, verdesi magát, ordít, hogy a gyomra, a gyomra, vegyék ki a gyomrát! – azt ordítja.

Az úr tán nem is tudta volna meg tőle, mi baja. Ha én nem mondom meg ijedtemben, hogy bagózni akart tanulni tőlem, de nem várta meg, hogy mondjam, hogy kell, hanem lenyelte.

Az úr erre, se szó, se beszéd, húzott nekem két olyan csárdást, erről is, túl is, hogy azt sem tudom, melyik szegeletbül kapjam össze a fejem.

Kellett neked, Marci?

Tolvaj, tekergő! Majd a rendőrség kezére ad! Szid engem az úr. Még jön, még ad két csárdást. Fussanak orvosért a cselédek! Rögtön!

Ilyen nagy kalamajka ért azért a kölyökért.

Szerencse, a szakácsnénak volt több esze. Kellett is oda orvos. Beráncigálta a kölyköt a konyhába és beletöltöttek a cseléddel egy csupor meleg vizet. Attól aztán kiadta a bagót a hasából. Még a cseléd mutatta, hogy milyen kék foltot hagyott a combján: akkorát rúgott rajta, mikor fogta, hogy beletöltsék a meleg vizet."

In: Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci

https://konyvtar.dia.hu/xhtml/tersanszky_jozsi_jeno/Tersanszky_Jozsi_Jeno-Kakuk_Marci.xhtml