Ki lát ma már rózsavizet? Alig hiszem, hogy a fővárosi gyógyszerészek elfáradtak volna húsvét hétfőjén. Vidékre kell menni, egy csöndes magyar városka házai közé, hogy viszontlássuk a gyerekkorunk mulatságát, oda kell állnunk a fodormentaszagú patika üvegajtajába, végignézni a locsolókat, akik ibolyás mellénnyel, felrózsázott kabáttal jönnek a patikába, és rózsavizet kérnek. Ennek a zavaros fehér folyadéknak ott még mindig nagy a varázsa. A kopasz és humoros patikus is a régi. Nem egészen üzletember, félig tréfamester, az ünnep szertartásos rendezője, félig rejtélyes és kedves bűvész. Hasas üvegekbe, sokszor borosflaskókba bugyogtatja az illatos vizet. Ha a vevő tüllel parancsolja, beköti az öntözőüveget, és a tüllt szépen körülvágja a patika ollójával. A dugót pedig maga rovátkálja ki a zsebkésével. Úgy látszik, a patikust is szórakoztatja a húsvéti mulatság. Nyurga gavallérok érkeznek, akik zöld és sárga parfümöket is kérnek, az üvegre boszorkányos illatszivattyúkat, gumilabdával vagy ravasz illatszerszámokat, revolvert, melyből orchidea- és heliotropillatot lehet fecskendezni, tőröket, melyekből lila orgonaparfüm fröccsen. A vidéki kisasszonykák hajnalban ébrednek. Nem egészen azok már, akik gyerekkorunkban voltak. Sokat utaztak és sokat olvastak, jól zongoráznak, nyelveket is beszélnek, de ezen a napon korábban kelnek, mint egyébkor, a tisztaszoba asztalát megterítik, édes süteményeket raknak rá, s a hajukba - ábrándosan és finoman - sárga nárciszt tűznek. A szobából egyszerre kacagás hallatszik. Megérkezett az első locsoló, és a kisasszony fehér nyakán végigpatakzik a rózsavíz permetege.

Az, aki huszonnégy órára érkezik erre a vidéki ünnepre, csodálkozva és kissé értetlenül bámulja. Ezek az emberek ma mind játszanak. A játék pedig kötelesség. Akik a játék szereplői, hétköznapokon komoly és okos és igen értelmes emberek, leányok, akiknek tudományos, művészi műveltségük van, férfiak, akik nehéz értékes munkát végeznek. Mégis egész szívvel és teljes áhítattal játszanak. Van stílusérzékük. Értik a játék szertartását. A vidéki ember játékos és jelképek között él. Szimbólumait pedig, melyeket egy gazdagabb és kényelmesebb élet helyett kapott cserébe, tiszteli. Kellő alkalmakkor teljesen alárendeli magát ennek az etikettnek, melyet valaha - homályos korokban - a nép képzelete szabott meg, és e formák közt örül és szomorkodik, mint egy régi elfeledett szertartás naiv és öntudatlan szereplője. Nekünk úgy tetszik, hogy ez az élet komolyabb, súlyosabb, kulturább, mint a mienk. Ezekben a percekben pihen és elmélyül a létük. Ha pedig barbár életről van szó, akkor inkább a mi józan, jelképek és ünnepek nélkül való fővárosi életünk látszik barbárnak, mint ez. A japánnak, ennek a par excellence kultúrfajnak nem egy ilyen ünnepe van, de száz és száz. Azok a kis sárga emberkék, akik három-négy európai egyetemet végeznek el, hazamennek, és ott az ázsiai földön tovább játsszák azokat a társasjátékokat és családi szertartásokat, melyek éppen hatezer évesek. Van nekik egy teazsúrjuk, mely vallásos családi misztérium. Leülnek az asztalhoz, szigorúan megállapított, ódon szöveg szerint társalog a leány és a férfi, s bambuszpálcikákkal kanalazzák a virágból főtt teát. A naivság és a kultúra egy. Nekünk azonban elvették a játékainkat és a szimbólumainkat. Széttörték a rózsavizes üvegeinket. Az üvegbe a silány polgári okosság, a nyárspolgári raison kotyvalékát s a cinizmus vitriolját öntötték. Mit kaptunk a rózsavíz helyébe? Üres kézzel állunk, bámulunk, és szegénynek érezzük magunkat.

Én azonban felhoztam a vidékről a rózsavizes üveget az íróasztalomra tettem - már múzeumi ritkaság -, és nézem, amíg írok.

Élet, 1913. március 30.

(Kép: Pinterest)