Szaladok fel az osztályba. Sietnem kell, mert nagyobbik fiam már lent van a portán, indulunk edzésre két másik kisfiúval együtt. Az elsősöket még nem engedik le a portára, úgyhogy fölmegyek kisebbik fiamért az első cébe.

Ott már öltözködnek, uzsonnát majszolnak, az én gyermekem (Ádám) persze beszélget, nincs még készen.

Hirtelen mellettem terem egyik kis osztálytársa, ellenállhatatlan kötött, csíkos sapkában. Ölelésre tárja ki a karját. Örömmel megölelem, lehet, hogy még meg is puszilom (…a sapkát, nehogy szégyellje, hogy itt puszilgatják. Ó, ha tudná az óvodás gyermek anyukája, hogy mennyire megritkulnak a puszik az iskolában…már elsőben is…).

Ekkor mellém ugrik egy kislány, a cserfesebbjéből (elsőben a kislányokat két csoportra lehet osztani szerintem, legalábbis nálunk. Vannak a köszönősök, meg vannak a cserfesek. Bár tulajdonképpen a cserfesek is köszönnek. Na, mindegy). Szemrehányással kevert érdeklődéssel a hangjában megkérdezi:

-Te miért szoktad megpuszilni Misit, ha nem is vagy a rokona?

Zavarba jövök.

-Tudod, ez a szerelem, felelem sután.

Misi a csíkos sapkában érdeklődve pislog.

-Mi az a szerelem? – így a kislány, aki téli szünet kezdetekor így köszönt el sóhajtva a kisfiamtól, hogy „viszlát Ádám…viszlát szerelem…”(sic!).

- Nem, nem szerelem, csak én nagyon szeretem Misit…(mit kell ezen magyarázni, szeretem és kész)…mert nagyon jó fej! – vágtam ki magam bátran.

Misi elégedetten néz.

Úgy érzem, tényleg sietnünk kell, ha nem akarok még pár kérdést. Kiiszkolok a folyósra, segítek a kisfiamnak cipőt váltani.

Misi a folyosón ölelésre nyújtózkodik…:-)