Szentes, Iskola utca 1., 2019

Asszonyok
Amióta az új ház megépült, Eszter többször is meghívta magukhoz Amálékat. A pénzromlás
miatt a tisztviselők élete még mindig nagyon nehéz volt; náluk ott a nagy ház, jöjjenek le akár
az egész vakációra: Károly itt lenn is dolgozhat, s legalább Amál is kiszuszogja magát. Most
gyermeklányuk is van: a kis Kató elcsászkál avval s az övéivel. De amikor iskolazárás körül
megjött a levél, hogy köszönik, a meghívást elfogadják, aggodalom vegyült az örömébe.
Amállal már évek óta alig találkozott; anyósa beszámolóiból képzelte el az életüket, mely a
gondok ellenére is egyre biztatóbb volt. Károly szerénységét és kitartását a vezető professzorok nagyon megbecsülték; egyelőre ugyan csak lektor volt az egyetemen, de szó volt róla,
hogy fontos külföldi megbízást kap. Amál is eszerint forgott a világban. A felolvasott levelekben egyetemi tanárnék, Pesten átutazó külföldiek, követségi tisztviselők és egyházi emberek
(Károly nagyon vallásos volt) szerepeltek. Eszter nem tudta, hogy ilyen társaság után az ő
életükhöz mit szól a sógornője. Amál már lánykorában is szeretett egy piciny hallgatásból,
titokzatosságból, szemöldökfelhúzásokból csinált toronyban lakni, vajon nem emlékezteti-e
most, hogy csakugyan egy kis torony kezd nőni alatta, olyan dolgokra, amelyeket az ember
úgyis tud, de nem szereti, ha éreztetnek vele.
Ezek az aggodalmak azonban már az első órában eloszoltak, s az a hónap, amit együtt
töltöttek, Eszter asszonykorában egyike lett a legboldogabbaknak. Már az állomáson látta,
ahogy a peronon feléje tartottak, hogy ezeknek is megvan a gondjuk ezzel a vendégséggel
kapcsolatban; az alkalmazkodásra szánták el magukat, nem a megbántásra. Annak ellenére,
hogy gondosan öltöztek, s ruháikon kefék, vállfák és vasalások hosszú fegyelme látszott, mind
a ketten elég kopottak voltak: az új szürke kosztüm szinte elpirult Eszteren, amint kitárt
kezével elébük szaladt. A hordárnak koffereik közül csak a nagyobbat adták át, a kisebbiket
maga Károly hurcolta; Amál egyik oldalán egy pléd, a másikon a csetlő-botló kislány, úgyhogy az ölelkezéshez valósággal le kellett tanyázniuk. - Na, te most magadra szabadítottál
bennünket - mondta Amál nevetve. - Nem ijedsz meg ettől a karavántól!? Eszternek úgy
rémlett, hogy az arckifejezése egyszerűbb, közvetlenebb lett; humor, alázat s ami fő, mozgás
volt benne. Az a nyers, merev lányarc, amely egy kicsit összeszedve, egy láthatatlan
fényképész lencséjére irányítva ült fölöttük, az asszonyévek alatt, úgy látszik, megtanult
játszani, lelket tükrözni, elernyedni. - Ó, dehogy, nagyon boldog vagyok - mondta a szokásost
Eszter. - Ez a kis Kató? Milyen édes... S ijedten húzta vissza Károly szája elől a kezét, aki jó
előre levett kalapjával, kicsi, csontos és hideg kezével és csókra készülő ajkaival egyszerre
hajolt a kézháta felé. - Már fogadtam kocsit - mondta a hordárnak -, vigye tán ezt is - emelte
meg Károly csomagját, mely sokkal nehezebb volt, mint gondolta. - Abban vannak Károly
kéziratai. Nem szereti másra bízni - mentette Amál a takarékosságukat.
A fiáker jó kemény keramitkockákon kopogott végig. A két pesti - Eszter friss kosztümjéből,
a hordár meglepett tisztelgéséből, a pompásan gördülő kocsiból megérthette, hogy új,
boldogabb elem vette őket a karjába, s az alkalmazkodás percei alatt a szembegördülő
városkát kezdték dicsérni. Amál, noha a Máté-család idevaló, kislánykorában volt utolszor
Szegháton. Károly pedig csak vonaton ment keresztül rajta. Egy kisebb Csomorkányt vártak, s
meg voltak lepetve, milyen városias. - Ez másként kong mondta Amál -, mint otthon a tégla. -
A mellékutcákban meg aszfalt van - jegyezte meg Eszter. - Őszre már a járdákat is kirakják
aszfaltlappal. - S mennyi üzlet! Nem látok egy földszinti lakást. Otthon az egész városban
nincs ennyi üzlet. - S ez a sok fa - dicsérte Károly is. - Az egész út végig befásítva. - S a virágágyak alattuk. Úgy látszik, az Alföldön is érheti meglepetés az embert. - Nagyon kedves, tiszta
127
kis város - örült Eszter is a tetszésüknek. - Erre a térre már emlékszem - mondta Amál, ahogy
a megyeház tere kinyílott előttük. - De akkor még nem volt így parkírozva. - Az a megyeház is
egész jó reneszánszmásolat - mondta Károly. - Kár, hogy a fák elfogják a kilátást rája.
Tovább nem lelkesedhettek, mert Eszter előrehajolt a kocsishoz: - Itt megállunk. Mire az
ismerős fiákeres rögtön odafordult a nagytér egyik sarkára. - Aha, tehát itt van a híres Mátépatika - mondta Amál, ahogy a mellékutca torkolatánál egy saroküzlet fölött nevük hatalmas
négy betűjét a levegőben megpillantotta. Eszter örömmel ismerte föl tréfás meglepetéseiben
azt a kis büszkeséget, amelyet az anyjuk nevelt Józsiért a Máté-lányokba. - Ez aztán patikának
való hely - mondta Károly is. S mert akkorra már Józsi is jött a patikából, neki is
megismételte. - Épp mondom a feleségednek, hogy ennél jobb helyen kevés patika van az
országban. - De majd a házamat nézd meg - dicsekedett Józsi, a csókokból kibontakozva.
Látszott, sehogy sem akarta átengedni, hogy az új házat Eszter mutassa be a sógorának. Az
asszonyoknak is le kellett szállniuk s megvárni őt; a kocsi addig majd előremegy a házhoz a
csomagokkal...
A leemelt kislány jó patikaszagot érez, fehér köpenyek gomolyognak körülötte, „milyen édes”
- hallja hol a földön, hol a levegőben, s amikorra újra kikerül a mamája mellé az utcára,
valami furcsa ízű cukor van a szájában. - Mennyire laktok a patikától? - kérdi Amál a kislány
feje fölött, ahogy megindulnak. - Egy perc. - Akkor sokszor beugrasz te is. - Én jóformán
soha, Józsi nem szereti... Azt mondja, ő se jön be az én konyhámba. Amál ránéz, hogy van-e
keserűség ebben a mondatban; ő nem tűrné, hogy Károly kitiltsa őt a dolgából. De Eszter
nyugodtan lépeget, nem látszik rajta semmi sérelem. Elöl Józsi a házát magyarázza a
sógorának: „Az utolsó Bergmann-cső helyét is én jelöltem ki: villanyvezeték, vízszerelés,
mind az én tervem szerint készült.” - Szép kis utca - néz szét Amál. - Nem emlékszel rá?
Ebben lakott Lidika nénétek. Akinek a háza helyén a mienk épült. - Csak egészen
homályosan. De milyen csinos kis porták. Kik laknak ezekben? - Kereskedők, megyei
tisztviselők, kórházi főorvosok. Egy-két birtokos is. Itt nagyobb birtokok vannak a környéken.
„Képzeld el, mi volt az - hallatszik Józsi hangja -, annak a sok mesterembernek a szájába
rágni, hogy mit akarok.” - Úgy látom, itt nem tartják zárva nappal a kapukat - nézett be Amál
az egyik kapun, amelyiken akkor ment be a postás. - S milyen szép kert van ott benn, - Igen,
szinte versenyeznek a kertekben. Nézd ezt; egy öreg házaspáré. Azt mondják, olyan
takarékosak, hogy az utcai ívlámpánál feküsznek le. A kertjükben azonban éjfélig ég a villany,
hogy a sétálók benézhessenek. „Senki - szavalja Józsi. - Egy fiatal mérnököt fogadtam, hogy
legyen, aki a terveket aláírja.”
- Na, ez az - állt meg Eszter. - Melyik? - nézett körül Amál. De a kocsi még ott állt a vasrács
előtt, a fizetésre várva; nem lehetett vitás, hogy melyik az. Eszter már tanúja volt egy-két ilyen
házbemutatásnak; ismerte a néma játékot a meglepett arcokon. Először valami kába
tájékozatlanság látszott; melyik ház lehet az, csak nem az, ott benn a telek mélyén. Aztán az
órjási tető tükrözött az elbámulásokban. Józsi meredek tetőt rakott a házukra, a szöge mint az
ónémet házaké, csak minden manzárd nélkül. Aztán az tűnt föl, hogy ez a tető valahogy
nagyon magasan van. Alul a földszint, az előugró gipszdíszes erkéllyel, aztán az emelet négy
ablaka s a német tető alatt még egy kis oszlopos loggia. A néző, aki egy családi házat várt,
elképedve méregeti a magas homlokzatot, s az oldalát nézi, hogy torony-e vagy van hozzávaló
mélysége is, s ahogy a fejét balra hajtja, nyitott, móroszlopú csarnokot lát; a ház egész oldala
nyitva, még egy kis medence is van előtte; hogy egészen olyan legyen, mint egy mór mecset
belseje. Az egész épület a telek hátsó sarkába van beszorítva; az előtte levő kert meglehetősen
kicsiny; friss gyep, néhány most letűzött fenyő s Eszter Cana indicái.
128
Eszter, anélkül, hogy különösebben figyelné, Amál okos, szürke szemében is ott látja az
elkábulás, meghökkenés, vizsgálódás színváltozásait. Az emberek egy részinél, különösen
kezdetben, a meghökkenés őszinte csodálatba és lelkesedésbe ment át. „De hisz ez egy palota.
Hány szoba van ebben? Legalább tizenöt s ez az oszlopcsarnok, Józsikám!” Másoknak
azonban szivárványlani kezd a szemük, s túlzó magasztalással halmozzák el Józsit. („Ó, ez a
tető, mintha csak Nürnbergben lennénk. És ez az alhambra, Józsikám!”), amelyből Eszter
gúnyt érez ki. Az utóbbi időben mind több ilyen akadt, különösen azok között, akik már előbb
is hallottak a házról. Amál azonban tapintatos volt, nem szólt semmit, inkább olyan pillantást
vetett Eszterre, mintha azt akarta volna megtudni, hogy ő maga mit szól a házukhoz. De
Eszter szemében sem büszkeség nem volt, sem szégyenkezés, sem dac. Nyilván tudta, hogy a
ház egy kicsit különös, de ő már megszokta, rájött az előnyére, s vállalta, mások bármit
gondolnak is. Amálnak ez az egyszerű pillantás, mellyel Eszter az övét viszonozta, még
csodálatosabbnak tűnt föl, mint a bátyja háza. Ahogy bementek, megszorította a sógornője
karját. - Szóval, ti itt laktok most? - mondta, az udvaron még egyszer körülnézve.
A házból közben előjöttek a várakozók. A csomagok már figyelmessé tették őket az érkezőkre; az előszobaajtóban vártak, mikor tűnnek föl a rácskerítés mögött. A gyereklány már az
udvarra elébük szaladt, hogy a vendéghölgynek a kezére bukjon, s a kisgyereket, mintha az
egy csodálatos és rég várt teremtmény volna, óvatosan, de nagy készséggel körülbúgja. Erzsi
mint súlyosabb személy, az előszobaajtóban maradt, s a két kisfiút tolta a nagynénjük elé.
Mialatt az előszobaajtóban a sok hajlásból, csókból és kézcsókból támadt torlasz lassacskán
eloszlott, s Józsi a fiákért kifizette, Károly is fölocsúdott első meglepetéséből, s eltalálta a
szót, mely sógora hiúságát s az ő igazságérzetét is kielégíthette: - Impozáns - mondta, a házat
a tetőtől az erkély lábáig még egyszer fölmérve. - Anyuska írta, hogy nagy, de nem
gondoltam, hogy ekkora. Hány szoba van itt tulajdonképpen? - Ebben a pillanatban csak hat.
A földszinten egy nagy fogadó, az én szobám s a mellékhelyiségek, konyha, két cselédszoba,
mosókonyha, mángorló, egy fürdőszoba. Az emeleten Eszter és a gyerekek szobája, két
vendégszoba, egy gardrób s a vendégfürdő. A tetőalja egyelőre még nincs beállítva. - S nem
sok ez nektek? - kérdezte Károly. - Sok? Mi az, hogy sok - mondta Józsi büszkén. - A legtöbb
ember abban hibázik, hogy pillanatnyi szükségletek számára épít, még azoktól is elspórol
valamit. Bezárja magát a házába, mint valami kelepcébe. Később aztán sokkal nehezebb
foltozgatni. Én azt tartom, hogy a házat az embernek nem a jelenére, hanem a jövőjére kell
szabni. A házalapítás olyan, mint a városalapítás. Abban tudni kell terjeszkedni. Azt hiszed,
ez a ház készen van már? Ezen még tíz év múlva is lesz mit építeni. - Akár egy székesegyházon - jegyezte meg Károly. - A központi fűtést még nem tettük be. A vendégfürdő egyelőre
nincs fölszerelve. Fönn a padláson három szobának van hely hagyva, csak be kell a falat rakni.
Emberi számítás szerint én már nem fogok a házamból kifogyni. - Ha csak valami bibliai
pátriárka nem leszel - mondta Károly mosolyogva.
Az előszobaajtóban leomlott a második, kisebb torlasz is, amely a vendégurat fogadta. Józsi
redőnyöket húzva és eresztve, ajtókat kongatva, kapcsolókat dugva és csavarva vitte végig a
vendégeit a házon. Eszter lesütött szemhéján át is érezte a két kopott rokont, amint jóindulatú
tekingetéssel próbálják elleplezni szegénységük gondolatait. Károly arcát szinte papossá tette
az igyekvés, hogy irigykedést ne érezzen a falba épített s padlóra enyvezett vagyon láttán. -
Amit itt láttok, az mind a legjobb anyagból van - magyarázta Józsi, a fürdőszoba ide-oda
csavarható zuhanyát bemutatva s a kályha tartályát megkondítva. - Egy háznak a szerelését
kell megnéznetek, hogy tudjátok, mit ér. Az oszlopok s effélék csak arra valók, hogy az
épületnek stílusa legyen, az igazi szolid érték az benn van a falakban... S a háznak belülről
csakugyan sokkal egyöntetűbb képe volt, mint kintről. Józsi itt csak a jó világításra, a tisztíthatóságra, a szép celluloid burkolatú kapcsolókra vigyázott. A padló mindenütt linóleummal
129
volt fedve; a szobák villanyai előre gyulladtak: a földszintről meg lehet gyújtani az emeletit.
Eszter szobájából a gyermekszobait; a fürdőkályha csapját pedig a hálóból is meg tudták
indítani. Csak a bútorok voltak az Eszter régi bútorai. A bútorok csak a központi fűtés után
következtek Józsi terveiben. A vendégszobában nagymamuska öreg szekrénye állott, s a
fogadóban Égetőék soktornyocskás kredence s bővonalú székei örvendeztek a szokatlan
fénynek s levegőnek. - Ej, de szép ez a kép - állt meg Károly Eszter szobájában, boldogan,
hogy lát valamit, amit szívből dicsérhet. A dédnagyapa képe volt, amely alatt Eszter
lánykorában aludt.
Az asszonyok lassan lemaradtak a férfiak mögött. Józsi az új vészjelző készüléket mutatta be
Károlynak. A lajosfalvi vészcsengő az új házban sokat tökéletesedett. A hálószobában külön
tábla mutatta, hogy melyik ajtó csapódott, a kapu volt az egyes, az előszoba a kettes és így
tovább. A gyereklánynak ide-oda kellett szaladgálnia, hogy Károly meggyőződjön a bemondott számok kiugrásáról. Aztán a tető alá vitte föl a sógorát, megmutatta neki a napozót, s
hogy hova lehet még három szobát beiktatni. Az asszonyok ezalatt a vendégszobába húzódtak,
s megkezdték azt a járás-kelést, amelynek a során a legjobban gyűrődő ruhák a szekrénybe
vándorolnak, a tiszta törülközőbe kéznyomok áznak, a kislány új ruhát kap, s egy biztató
hátbalökéssel a gyereklány gondjaiba kerül. - Józsi most kitombolta magát - jegyezte meg
Amál a szekrényajtó mögül ebben a vándorlásban. Hangjában volt egy kis fölhívás: na, ha
akarsz, most panaszkodhatsz. De Eszter kitért ez elől a cinkos hang elől. - Igen - mondta, egy
nyaláb gyerekfehérneműt nyújtva a szekrényajtó mögé. - Nem hinnéd, mennyi gond van egy
ilyen építkezéssel, s Józsi a legkisebb részletnek is maga járt utána. - Legalább lekötötte egy
időre - jegyezte meg Amál, s kilépett a szekrényajtó mögül, hogy Eszter arcát is lássa. - Mit
mondtál? Mennyi ideig tartott az építkezés? Egy évig? Elég költséges szórakozás egy életre. S
vizsga pillantást vetve Eszterre, fölnevetett. De Eszter erre sem felelt. - Ugyan mibe
kerülhetett? - vetette oda Amál, mintha csak most ötlött volna az eszébe. - Ki tudja azt most,
ezzel a pénzzel? - tért ki Eszter a válasz elől. Aztán, hogy Amál egy akasztóval megint a
szekrényajtó mögé ment: - A nagyobbik tanya, azt hiszem, benne van - tette hozzá mégis,
egyszerűen.
Eszter érezte, hogy sógornőjének pillantása, ahányszor ráfordul s újra és újra besüllyeszti őt
oda, ahol egyik asszony a másikat szétszedi s fölméri, mindig több ámulással tér vissza rája.
Ahogy most hirtelen visszafordult, szinte türelmetlenül szaladt végig rajta, hogy hol lóg ki
valami ebből a nyugalomból. De Eszter úgy állt ott, mint aki nem akarja, hogy sajnálkozzanak
rajta. - S hogy jutott ehhez a háztervhez? - kérdezte Amál egy árnyalat ingerültséggel a bátyja
ellen. - Ő maga állította össze, német folyóiratokból - mondta Eszter vontatottan. - Építész
nem is volt? - Volt - mondta Eszter mint aki tudja, hogy itt nincs valami rendjén. - De ez csak
a rajzokat csinálta meg, s a kőművesmunkára ügyelt. - És neked nem volt megjegyzésed az
egészre? - ült le Amál a kofferjére, s a kínos arccal vizsgázó Esztert nézte. - Gondolhatod,
hogy megijedtem. Énnekem Józsi nem szólt semmiről sem. Örültem, hogy lesz egy kis
otthonunk. Fogalmam se volt, mi készül itt. S amikor rájöttem, már nem lehetett változtatni
rajta. De végül is, amit beépítettünk, az megvan - mondta csendesen a jól bevált, magának is
sokszor elmondott vigaszt. - Hátha elveszett volna a pénzromlásban. S hidd el, sok előnye van
a háznak. A takarítás például percek alatt megy, s lenn a nyitott terasz, az az oszlopos, olyan
jó a gyerekeknek. Hozattunk egy kis homokot. Józsika s Lőrincke olyan édesen el tudnak
játszani. Ne nézzük meg őket?"

Szentes, Iskola utca 1., 1925 (Cseuz Béla felvétele)

Németh László. Égető Eszter; http://mek.oszk.hu/04300/04329/04329.pdf, 126-129.old