„Vilma igazán nem tudta, jó-e ez, vagy rossz? Legyen boldog, amiért ez így történt? Vagy sírjon? megijedjen? Vagy beleszédüljön az álmaiba?

         Nyolc éve múlt, hogy írógépen kopogtatott az irodákban nyolc éve múlt, hogy lemondott az álmairól: egyetemre menni, orvosnak lenni, kis falus sok maszatos, pirosképű drága rakoncátlan gyermekét gyógyítgatni, öreg anyókák utolsó esztendeit megkönnyebbíteni egy kis jótanáccsal, őrangyala lenni valahol messze, egy községnek, ahol még nem is sejtik, hogy ő eljön majd és akkor, ha a jó Isteni is úgy akarja, nem lesz többé abban a járásban gyermekét gyászoló anya.

         Ez volt Vilma álma.

         Mindig ritkábban, mindig ritkábban jutott eszébe már...hisz tudhatta az első esztendőtől kezdve, hogy ostobaság...hogy nem leehet reménye a sorsa változására...hogy, ha dolgoznia kell, egész nap az irodában kopogtathat, nem tanulhat.

         Lassan már nem is vágyott rá annyira. ...ha néha még felködlött előtte ez a bohó, kislányos ábránd, kicsit kesernyés mosolygással mondta magában, hogy úgysem választották volna meg körorvosnak sehol. Körorvosnak nőt! Nem bíznának meg benne. És hogy örülnie kell, amiért megél, amiért nem koplal éppen és amiért meg tudja fizetni s szobája bérét havonkint és amiért lassan lassan annyira vitte, hogy három pár kifogástalan harisnyája volt a fiókban és nem kellett minden este mosnia hol harisnyát, hol zsebkendőt, hol fehérneműt. Ha nagyon jó kedve volt, nem is maga mosott már, hanem kiadta a viceházmesternének! Úgy bizony!

In: Mandulaszappan, részlet; Kosáryné Réz Lola: Lelkek és arcok, Singer és Wolfner, Budapest, 1935, 167. old.

Kiemelések tőlem, B.K.