Adventi naplóm

December 2-3.

Szombat, december 2.

A szombat a kedvenc napom. Amióta az eszemet tudom.

Pedig szombaton kellett takarítani és hajat mosni, de szombaton volt a hittan is.

Most szombaton dolgoznom is kellett, de attól még akkor is a szombat.

Első feladatunk Sándorfalvára szólított minket. Az idős nőbeteg 162/akárhány Hgmm-t mért, reggeli gyógyszereit nem vette be és gyengének érezte magát. Szerintem ezt telefonos tanácsadással meg lehetett volna oldani simán, de, és most gonosz leszek, a diszpécser nem a saját pénzét költi, inkább kicsöngeti az orvost. Elhatároztam, hogy ha visszatérünk az állomáshelyünkre, megkérem, hogy kapcsolja föl a hívást, hadd mérlegeljek én (nem értem, ezt miért nem lehet alap-elvárás)…de mire visszaértünk, arra volt már csak időm, hogy bepötyögjek mindent a miniHIS-be, plusz az EHVB, ugyanis…

hazafelé jött a hívás rádión, hogy exit vár Kisteleken.

Jó, csak előbb megtankolunk, mert „éhes a vas”.

Kisteleken kilencvenéves hölgy volt az elhunyt. Takaros kis családi házban, falon 2007-es naptár, kanapén horgoltsapkájú játékbaba támaszkodik a moncsicsis párnának, az ágy fölötti lámpán rózsfüzér és cetli, emlékeztető iskolázott írással, hogy a „telefont töltőre kell tenni.”. OMSZ sikertelen újraélesztési papírja. Elhunyt arcán, párnáján hányadék (mondjuk, nem savhematinos). Tumoros alapbetegség, cukorbetegség, COPD. Két leánya (egy nagyvárosi, egy falusi) sírt fölötte, unokák kint várakoztak. Fő kérdésük az volt, hogy szenvedett-e az édesanyjuk. Én azt mondtam, hogy nem.

Mivel az egyes autó még Zákányszéken várta (gondolom, szívrepesve) a bűnügyi szemlebizottságot, a következő feladatra is mi mentünk: 84 éves hölgy, csütörtök óta nem eszik-iszik, kórházba nem akarják vitetni.

A héten engedték haza Deszről, kovid-pneumonia után, most lánya ápolja („végül is jó anyám volt” sic!), elektromos betegágy, decubitus-párnácskák. Nekem sikerült megitatnom(evőkanállal), tanácsokkal elláttuk, házi betegápolást, hidrálást (a néninek is!) elmagyaráztuk.

Advent első vasárnapja

December harmadikán van a Szüleim házassági évfordulója.

Idén a 46.

Isten éltesse Őket nagyon sokáig!

Emlékszem, mennyire boldog voltam, mikor megtaláltam Anya menyasszonyi ruháját, amit az Ő édesanyja varrt. Lelkesen próbálgattam, alig vártam, hogy belenőjek, csak azt nem értettem, hogy hol a FÁTYOL. Valójában Kislányoknál ez kulcsdarab, ezt nem kell magyaráznom, gondolom. Az oviban is volt két kis fátyol, amivel játszottunk, valójában nejlonfügggöny-darabok, keskeny nadrággumira varrva. Állandó dilemma volt, hogy hogy viseljük a fejünkön: a nadrággumit hajpántként, és akkor hátul lóg le a csipkefátylunk, VAGY „csipkével” előre, az arc felé, majd onnan hátrahajtva. Természetesen, mivel nagy bánatomra rövid hajam volt, én az utóbbi mellett kardoskodtam.

Node, egyáltalán nem értettem, hogy Anyának NEM fátyla volt, hanem menyasszonyi KALAPJA. Még ilyet?! Jó, de akkor HOL VAN? Nincs itt, mert kölcsönözték. És egyébként édes Keresztanyám is azt viselte az esküvőjén. Végképp összezavart, mikor a szomszéd varrónéni falon kitett esküvői fotóján (aki az esőáldozói ruhámat varrta, és dohányzott a műtermében, viszont mindig adott nekünk savanyúcukrot) azt láttam, hogy fehér miniruhában van megörökítve.

Furcsák a felnőttek, gondoltam, fölvehetnének fátylat, királylányos szoknyát, és mégsem…

…

Vasárnap első felében is ügyeletes voltam.

Mai első betegünk egy 85 éves bácsi volt, lumbágós panaszokkal. Tegnap is járt nála az ügyelet, még fájdalomcsillapítókat is hagytak ott számára, ezeket a bácsi bevette, de még mindig fáj. Vizsgálat, Mexalen (syncumaros), tanácsadás után mehettünk a következő hívásra.

De itt titokban fényképeztem egy kincset.

Szőregre megyünk! :).

Nézem a nevet, ó, hisz ők az enyémek! A nagyszülők nem, de a fiatalok és az unokák igen. A nagypapa (ő most az ellátott) tavaly épp meg tudta várni a fát, akit akkor engedek ki Deszkről (kovid-pneumonia-ITO-rehab), még be tudta fejezni az aratást, este hamar lefeküdt, mert fáradt volt, és reggel úgy ébredt, hogy bal oldala lebénult.

Éjjeliszekrénykén Bogyó és Babóca (az unokák a másik épületben laknak), 50. házassági évfordulóra kapott gyerekek-aláírta díszdobozos pezsgő, szekrény tetején félig égett, olyan retró csavar gyertya.

Nem nézett ki jól a bácsi.

De jól is nézett volna ki, nyilván akkor is beküldöm TIA iránydiagnózissal. Holnap majd megnézem az EESZT-ben.

És biztos hazaengedték a picikéimet hétvégén, tehát rendelés után irány Kübek. Régóta tervezem összekötni a kübeki viziteket a Kübecker Manufaktur-ban való kávéval. De természetesen hétfőn zárva van. Mint a múzeumok. Akinek füle van, hallja meg! :D

És jajj holnap fel kell hívnom a Bethesdában az anesztes kolléganőt, haldokló csecsemő ügyében. Megígértem az édesanyának. Úgy érzem, nem lesz könnyű.

Advent elő vasárnapja van.

A mai evangélium szavait magaménak éreztem.

„Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” Mk 13,33–37

Igyekeztem éber lenni.

De most nagyon elfáradtam.