"Csakúgy, mint mindenki, Pacciale is örökölt egy kis földecskét az apjától, de az övé szorosan a tenger mellett volt, egy kopár szikla, ezer lábnyira, Damecuta alatta. Évszámra hordta föl a hátán a földet, amíg a talaj alkalmassá vált néhány szőlőtőke és fügekaktusz elültetésére. A szőlőjéből úgyszólván nem szüretelt soha, mert a szőlőt rendszeresen kiégette a sós tajték, amelyet fölkorbácsolt a délnyugati szél...beszéde tele volt költészettel s hasonlataiban tiszta, arkaikus rövidség volt...Jól tudtam, hogy ez a sziklákon való fel- és lecsúszás mér nem neki való, mert sokszor elfulladt a lélegzete s az erei sem voltak már elég rugalmasak. De egyébként mindig változatlan volt, nem panaszkodott semmiről, szokott étvággyal ette a makaróniját és virradattól napnyugtáig talpon volt. Egyszerre csak nem akart enni. Minden úton módon próbáltuk rávenni, de nem sikerült. Annyit elismert, hogy egy kicsit fáradtnak érzi magát s örül, hogy néhány napig a pergolában ülhet, a tengert nézheti. Aztán mindenáron le akart menni a telkére s csak nagy erőfeszítéssel tudtuk rábeszélni, hogy maradjon nálunk. Nem hiszem, hogy ő maga tudta volna, miért akar lemenni, én azonban tudtam. A primitív ember ösztöne hajtotta, hogy elbújjon a többi ember elől s egy szikla, egy bokor mögé, vagy a barlangban feküdjék le, hogy meghaljon, mint évezredekkel azelőtt a primitív emberek. Délután kijelentette, hogy szeretne kicsit ágyba feküdni, holott egész életében soha egy napot sem töltött ágyban. A délután folyamán többször megkérdeztem, hogy érzi magát, megköszönte és kijelentette, hogy jól. Estére ágyát az ablakhoz toltam, hadd lássa, amint a nap lehanyatlik a tengerbe. Amikor Ave Maria után visszatértem, az egész háznépe, testvére, barátai ott voltak mellette. Senki sem hívta őket. Én magam sem gondoltam, hogy ilyen közel van a vég. Nem beszéltek, nem imádkoztak, csak csendesen ültek az egész hosszú éjszakán át. Szokás szerint senki se ült közel az ágyhoz. A vén Pacciale csendesen és barátságosan feküdt és kitekintett a tengerre. Minden olyan egyszerű és ünnepélyes volt, mint amilyennek lenni kellene, ha egy élet befejeződik. Jött a pap az utolsó kenettel. A vén Paccialét fölszólította, hogy gyónjon meg és kérje bűnei bocsánatát. A pap feloldozta és a mindenható Isten pedig mosolyogva fogadta s azt mondta, hogy szívesen látott vendég az égben a vén Pacciale. Azt hiszem, már ott is volt, amikor hirtelen felemelte a kezét és szelíden, szinte félénken megcirógatta az arcomat. „Siete bouono com il mare”, suttogta. Jóságos vagy, mint a tenger.

         Nem fennhéjázva írom le ezeket a szavakat, hanem bámulattal. Honnan jöttek? Bizonyosan nagyon messziről. rég elmúlt, aranyidők visszhangjaképpen, amikor Pán még élt, az erdő fái beszéltek a tenger hullámai énekeltek az ember pedig figyelt és megértette őket.”

In: Axel Munthe: San Michele regénye, Budapest, 1935; Káldor Könyvkiadóvállalat; 387. oldal