Negyedikesek

Megyek a gyerekeimért az iskolába.

A portán rám köszön két kislány az osztályból, Anna és Vera.

Haladok a folyosón, ahol szembejön velem nagyfiam, Zoli és legjobb barátja. Szokatlan, mert ilyenkor az udvaron kellene lenniük. Rendszerint fociznak, persze.

-Szia anya! Épp Annáék után nyomozunk (mit csináltok?!).

-Sziasztok! Miért, mi történt?-gondoltam, nem árulom el a kislányok hollétét, ki tudja, miért nyomoznak utánuk a fiúk.

Egymás szavába vágva mondják el, hogy az egyik osztálytársuk csúnyákat mutatott a lányoknak (mit? „hát, a középső ujját”) és itt picit zavaros volt a történet, mert szerepel benne egy kisfiú, aki éppen nem is jár most az iskolába, de az egyik kislány feltételezhetően szerelmes belé.

-És most mit akartok a lányoktól?

-Mit, mit, bocsánatot kérni. (nahát)

Teljesen meghökkentem (egyáltalán, lehet csak félig meghökkenni?:-)).

Ekkor a lányok feltűntek a folyósó végén, a porta felől. Nagyfiam és barátja odamentek hozzájuk és bocsánatot kértek, hogy megbántották őket.

Szemmel láttam és füllel hallottam.

Egészen meghatódtam.

Közben szedem össze az elsős fiamat és a táskákat. A művelet során nagyfiamnak nyoma vész. Az alkonyatban nehezen fedezem fel: öten-hatan, osztálytársak, a focipályán, a fal mellett zárt körben összedugják a fejüket, ott van Zoli is, láthatólag komoly tárgyalás közepette.

Intek Zolinak, búcsúzik tőlük, futva jön felém.

Haladunk hazafelé. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

-Mi volt ott a pályán, indulás előtt az a csoportosulás?

-Ja, semmi. Csak megbeszéltük a dolgokat.

Negyedikesek…:-)

Kép forrása: https://nlc.p3k.hu/data/cikk/22/214064/1.jpg