Előhang

Én...nagyon szeretem a temetőket. Érdekes és megnyugtató érzés volt már kislányként is mászkálnia mohás kövek közt. Mondjuk, lehet hogy azért mert első és meghatározó temető-élményem egy gömöri palóc falucskához kötnek (Balogfalához, hogy pontosak legyünk). Legnagyobb tisztelettel, de egy alföldi temető sosem hozza azt az élményt, amit egy hegyoldalban (na jó...domboldal...de akkor is) lévő temető jelent. Főleg halottak napján, mikor gyertyafény-hadsereg vigyázza az alvók álmát...hihetetlenül gyönyörű. 

Mondjuk, mikor majdnem hároméves koromban meghalt szeretett dédnagymamám, és kerestem, hogy  hol van, mondták, hogy meghalt és kivitték a temetőbe...nem értettem. Ha annyira szerettük, miért nem temettük el a kertben, hogy közel legyen? Aztán megmutatták a sírt, én meg a puha agyagos földbe lyukat kapartam, hogy megkeressem a dédit. (Pontosan emlékszem a nedves föld tapintására tömzsi ujjacskáim között. Nem, NEM elbeszélésből tudom, szerintem a szüleim már elfelejtették, de én nem.)

Nos tehát, szeretem a temetőket.

Kicsit devianciának tartottam ezt, míg meg nem támogatott egyszer Polcz Alaine, jó, Ő mondjuk a Házsongárd dicséretét zengte, de én nem török olyan nagyra...jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, más is szeret temetőkben mászkálni, üldögélni.

Ebből egyértelműen következik, hogy Hegymagason is be kellett térjek körülnézni.

Érdekes volt már az elhelyezkedése is: a főúttal párhuzamosan a hegyoldalban. Hmm...de jó lesz.

Nyitva is temetőkapu.

Messze arrébb egy középkorú hölgy gondoz egy sírt. Sebaj, jobb lenne egyedül, de hát ez van. Elbámészkodom...a helyesírási hibák itt általában elbájolnak (hétköznapilag bosszantanak).

Imátkozzunk

Ni, milyen érdekes kút.

Ekkor rámköszön a hölgy, hogy jóestétkívánok, én meg annyira megijedek, hogy visszaköszönök ugyan , de nem fordulok hátra, gyáván eloldaglok (s közben nagyon bunkónak érzem magam, éééss mitagadás, az is vagyok. )

Nézgélődök...nézgélődök, a legérdekesebb, hogy a délkeleti (?)szél és az eső hogy tönkretette a mészkő (?) síremlékeket...

Ekkor rámdörren egy határozott hang:

-Maga meg mit fényképezget itten?!

Megrémülök. A sírgondozó hölgy az!

-Kérem, én csak a régi sírokat, olyan gyönyörűek...és előkapom a telefonomat bizonyságul.

-Tényleg?! -rápillant, nincs meggyőzve. Mert nem akarunk ám bajt! A szemében ellenséges fények villognak.

(Milyen bajt?!)

-Volt már itt sírrongálás ám...!

(Itt? Egy felekezetileg homogén apró temetőben? Borzasztó.)

-Kérem, én csak...szeretem a régi temetőket. És közben imádkoztam is a halottakért (ez igaz amúgy).

-Hát...jól van...-mondta megenyhülve. Elnézést, hogy kérdeztem, csak...

-Kérem, teljesen jogos. Megértem.

Háborús sír ez szerintem

Kicsit még nézelődtem, de nem volt maradásom sokáig már.

Ahogy nyitom a temetőkaput, utánam kiált:

-Nyaral itt?

Visszamegyek, nem illendő visszakiabálni szerintem.

-Igen.

-Hol szállt meg?

(lekádereznek, érzem :-))

-A Kossuth utcában – és kissé megbicsaklik a nyelvem, mert a szállásadónőnk különös véletlen folytán régi (és nyertes) vetélytársnőm nevét viseli, mind vezeték-, mind keresztnevében...

-Tudom, tudom. És csak így egyedül?

-Nem, nem, a fiúk focizni mentek...én meg szeretem a temetőket...

A szemében az őrülteknek kijáró, tisztelettel vegyes tartózkodó udvariasság:

-Mindenkinek kell valami szenvedély...

:-)