„Heinrich Klübe a háború előtt szívspecialista volt Bécsben és nagy nemzetközi praxist folytatott. Frau Jaenicke mesélte, hogy amerikai milliomosok jártak hozzá és más betegek, Európa minden részéből. Krozkohlban az volt a híre, hogy goromba a foglyokkal és mindenki gyűlölte. Nem csoda, hogy féltem tőle. Sűrű, fekete haja volt, a bőre természetellenesen sápadt, feszes és fényes, az álla éles, mint a tagló. Kék orrcsíptetőt viselt, a szeme egészen aprónak látszottaz üvegen keresztül és egy tudós félelmetesen fagyos kíváncsiságával nézett a világba.
Anton egyszer írt neki és arra kérte, hogy ha akad a betegek között munkaképes, bocsásson a rendelkezésére valakit, mert a szárítóban még egy munkaerőre lenne szüksége. Klübe azonnal küldött egy lábadozó sebesültet, egy szegény kis berdicsevi zsidót. A nyakán kapott lövést, minek következtében feje oldalt hajlott és olyan kicsi és vézna volt, hogy ha fel is éri a szárítókötelet, nem lett volna ereje hozzá, hogy akár egyetlen takarót is fölteregessen. Anton az én helyemre, a vasalódeszkamellé állította, engem pedig a szárítókamrába küldött. A nyomorult rosszul lett, mire Anton „üdvözletével” visszaküldte dr. Klübéhez. Másnap a szerencsétlen újra megjelent egy cédulával. Klübe parancsnok-orvos üdvözletét küldi és ha ő azt mondja valakire, hogy alkalmas mosódai munkára, akkor igenis alkalmas és Scheffler hadnagy úrnagyon lekötelezné őt, ha ennek megfelelően alkalmazná. Anton visszaírt, hogy ez az ember semmiféle munkára nem alkalmas és ez az utolsó szava.
Klübe ekkor személyesen jött át. Belépett a vasalószobába, körülbelül egy méterre Antontól megállt és vagy öt másodpercig némán bámulta. Aztán furcsa, magas hangon szólalt meg.
-Tudja maga, Scheffler úr, hogy én vagyok ennek a telepnek a parancsnoka?
Anton hunyorogva nézett rá.
-Tudom.
-És tudtában van annak, hogy ön hadifogoly és hogy mindenféle kedvezményt csak az én jóvoltomból élvezhet?
- Ez az, amiben téved, Herr Klübe – mondta Anton nyugodtan. – A nemzetközi törvényben való járatlanságánál csak orvosi dolgokban való járatlansága nagyobb.
Klübe ekkor megmozdult. Nem tett ugyan egy lépést sem, de egész testében remegett, mint egy kifeszített húr.
-Járatlanság? Azt meri...
-Én csak egyszerűen megállapítom, hogy egy orvos, aki ilyen állapotban lévő beteget mosódai munkára, vagy bármiféle fizikai munkára alkalmasnak talál, alkalmatlan arra, hogy bármiféle orvosi gyakorlatot végezzen.
Klübe most megtalálta a hangját. Izzott a dühtől.
-Azt hiszi, nekünk szükségünk van ezekre az emberekre? Azt hiszi, törődünk mi azzal, ha akár az egész banda meghal? Azt hiszi, nincs nekünk magunknak is elég sebesültünk, akiknek gondját kell viselnünk? Mit gondol, mennyibe kerül az én kormányomnak naponta, hogy etesse ezeket az embereket és gondjukat viselje? Azt hiszi, tudunk nekik munkát adni? Mi, osztrákok, akiknek a hatalmas orosz hadsereget kell távol tartanunk a mi kis országunktól, mi, akik csak egy embert tudunk tíz orosz ellen állítani, akik millió és millió koronát és időt és anyagot költünk a háborúra, mi még a maguk sebesültjeinek is gondját viseljük?!
Elakadt a lélekzete. Anton felhasználta a pillanatnyi szünetet és ő kezdett beszélni.
-A mi sebesültjeink! Hát kisebesítette meg őket? Hogyan érti azt, hogy a mi sebesültjeinket? Maga orvosnak nevezi magát, gyógyítónak? Az orvosi rend a papi rendnél is előbbrevalónak tartja magát! Esküt tett arra, hogy egész életét az emberiség szolgálatának fogja szentelni! Ezt nevezi maga orvosi hivatásnak? Ahelyett, hogy segítene a tehetetlen betegeken, durván bánik velük és hagyja őket meghalni!
-Ez hazugság, mit tudja maga...
-Fogja be a száját.
Anton odaugrott hozzá, megragadta a kabátja szárnyát és ide-oda rángatta.
-Fogja be a száját maga! Énnekem mindegy, ezek az emberek oroszok-e, vagy osztrákok, vagy eszkimók, vagy kínaiak! Én csak azt látom, hogy foglyok és ezer kilométerre vannak az otthonuktól, betegek, tehetetlenek és szenvednek. Magának az a kötelessége, hogy segítsen rajtuk. És esküszöm az élő Istenre, hogy segíteni is fog.
Kénytelen voltam közbelépni.
-Ne ragadtasd el magad, Anton...mondtam, megfogva a karját.
Elhallgatott és riadtan nézett rám. Azután megfordult és kiment a szobából. Mikor kiment, Klübe leült az asztal mellé, karját keresztbe tette az asztalon és ráhajtotta a fejét. Azután, anélkül, hogy felnézett volna, azt kérdezte:
-Mit mondott? Nem figyeltem rá. Mit mondott?
Zavarban voltam, nem tudtam, mit csináljak.
-Barátomnak az a véleménye, - mondtam, hogy az az embert, akit tegnap segítségül küldött, nem alkalmas fizikai munkára. Különben is magasnövésű emberre van szükségünk, aki eléri a szárítókötelet.
Azt hiszem, nemi hallotta, amit mondtam. Mikor fölnézett, a szeme vörös volt és ajka remegett.
-Nem bírom, - mondta -nem bírom ezt tovább. Száz meg száz ember .Csupa szenvedő és mindennap újak jönnek, egész nap nem látok mást, csak szenvedést. Hat órakor kelek, egy órakor fekszem és mindennap meghal valaki...
Lehajtotta a fejét és úgy zokogott, int egy gyermek. Egy ordonánc lépett be.
-Dr. Klübe itt van? Ó bocsásson meg, dr. Klübe, az S-szobában haldoklik egy ember, a Fräulein úgy gondolja...
Klübe felállt és rátámadt:
-Mit mond? – ordította. -Mit mond? Hát egyetlen ember sem halhat meg az én segítségem nélkül? Mondja meg a Fräuleinnek...
Az ordonánc elment.
Klübe megfordult, fölkapta az asztalról az inget, amelyet épp vasaltam és megtörölte vele az arcát.
Aztán megint föltette a csíptetőjét, az ajtóhoz lépett, kinyitotta és utána kiáltott az ordonáncnak:
-Mondja meg a Fräulein-nek, - mondta józanul, hogy három percen belül ott leszek."
In: R. C. Hutchinson: TESTAMENTUM, harmadik kiadás, Singer és Wolfner, Budapest, é.n. fordította: Ruzitska Mária, 43-46. old.
Képek:
(szuper oldal)
