Ha megöregszem*, otthonkát akarok.

Ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. Az otthonkát is kinéztem: nagymamám sötétzöld, fehérpöttyös nejlonotthonkájára vágyom. Vigyázok, hogy a környékbeliek, nagymamák, háziasszonyok ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes asszonyok  a maguk világából való tisztességes asszonynak tartanak majd, tehát nagymamának, valakinek, aki tudja hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa, esetleg egy körtefa alatt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, rózsafüzérrel a kezemben, rongyzsebkendővel, savanyúcukorral, esetleg kisfésűvel az otthonkám zsebében.

Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben.

 Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?… Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, az imák, miket imádkoztunk és vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.

*tehát holnap

Képek: http://karolyfalva.freeweb.hu/gazdtort/asszonyi_munka.htm

https://gyor.offmedia.hu/kultura/puska-otthonka-napszemuveg-tetko-a-kiskuti-majalis-kulonos-pillanatai?fb_comment_id=1316784945069415_1316918971722679