(Kép: liveauctionworld)

Szemelvények következnek egy húszas években megjelent regényből -ha már úgyis újra a húszas években vagyunk..., nem igaz?

A regény címe: Ki-ki a párjával. Írta: Gárdonyi Géza. Megjelent: 1923-ban.

Itt van például az orvosi tájékoztatás este.   

- Nyugodt lehet, Olga: mi orvosok már úgy írjuk a levelet, hogy a beteg is elolvashassa. Sőt éppen ezért nem is küldjük postán, hanem adjuk az ő kezébe. Tudjuk, hogy felbontja.

- Felbontja? De vissza is ragasztja.

- Hát visszaragasztja. Azt is tudjuk, hogy visszaragasztja.

- De odaadja aztán az orvosnak, akinek címezve van.

- Odaadja.

- De hát akkor hogy tudja az a másik orvos, hogy mi az igazság?

- Tudja, az mégis tudja.

- De hát hogyan?

Az orvos nevetve vonogatta a vállát.

- Az a mi titkunk, Olgácska. De hogy rosszul ne aludjon a titok szótól, megsúgom: van egy jegyecske vagy betűcske a levél alján, amit a beteg nem lát meg. Ha meglátja is, véli, hogy tévedésből firkantott oda az orvos. Az a betű mondja meg az igazat.

- Kámpec - mondta Olga szinte megdermedve.

- Olyasféle.

- Hát nem igaz, hogy meggyógyul itten?

Az orvos a fejét rázta:

- De neki nem szabad tudnia.

Olga nézett. Elhalványult.

- Szegény...

 A körorvos-név háttere, avagy láncpraxisok nem most keletkeztek. De ebédet kapott azért a betegeitől a jó doktor. Továbbá felhívnám a figyelmet a kihívás és az érkezés közti időtartamra és annak magyarázatára :)

 

- Ebédre, doktor úr... hiszen dél van.

- Köszönöm: elfogadom.

- Beteghez jött? Vagy csak épp hogy a falunkon át?

- Egy haldoklóhoz jöttem volna, de megszökött. Az erdőben találtam rá. Pesti fiatalember. Jön majd több is. Egy pesti kollégám küldi. Kineveztük ezt a vidéket klimatikus gyógyuló helynek.

- Hiszen még tegnapelőtt hívták ide, doktor úr.

- Az ám, ha otthon ülnék. De körorvos vagyok én: kocsin a székem. Nyolc falu betege nyög a felelősségemre. Különben is hát megszoktam én, hogy ha paraszt jön értem, egyszerre érkezem Szent Mihállyal. Nem tudtam, hogy az a pesti úr hívat.

 

(Kép: körkép.sk)

 A tátrai szanatóriumok és s cigaretta...ötven-hatvan/nap...basszus!

Az már nagy történet, Habocska. Nem is tudom, hol kezdjem, hogy kezdjem? A Tátrában voltam harmadéve. Egy szanatóriumban. Akkor még csak kis tüdőcsúcshurut volt a bajom. Még cigarettáztam is. Ötven-hatvan cigaretta egy nap... No, aztán az a szanatórium... Többet ártott, mint használt. Az a hideg levegő... De mégis szerencsém... életem legnagyobb, legszebb szerencséje fordult szembe ott velem... Egy gyönyörű, komoly leány érkezett egy nap oda látogatóba. A bátyját látogatta ott meg, a szanatórium egyik orvosát... Fekete gyöngyös fekete ruha, fekete strucctollas fekete kalap. Szeme is fekete. De milyen szem. Habocska, milyen szem!... Nem is egyéb, csak szem. Meleg sugarú. Gyönyörű. Fekete két szem. Ahova ő lép, Habocska, ott egyszerre az igézete alatt van minden. Egy Anti-Medúza, a szépség és bűbáj Medúzája. Azt lehetne vélni, hogy ha kilép az utcára, a forgalom megáll*. Az emberek, lovak, ebek úgy merednek meg, mint a momentképeken, hogy egyik lábuk a levegőben...

 Olga elővette a szalmiákos dobozkáját, és nyújtotta.

Momentképek...nahát...

*Megjegyzem, hogy József Attila Mikor az uccán átment a kedves c. verse 1925-ben jelent meg, ha jól tudom...tehát két évvel később.

És a régi gyógyszerek...igen, a Pantpon (az ópium sósavas sója...jól mondom?)volt, ami elsőre valósággal megütötte a szememet...hisz ezt fogysztotta, igaz vénásan, Csáth Géza...és feleségét, Olgáját meg is ölte(1919-ben), közvetve a függősége miatt...de ez közismert.

És hogy itt is Olga, meg Pantopon...

- Az a betegség lehet rajta, amelyik terajtad. Az orvosságainak a szaga, mint tieidé. Csupa kreozotszag a szoba. Mire jó már neki?

Ásított.

- Megkérjük a doktort, hogy az orvosságokat juttassa nekünk, ha mink is használhatjuk. Bizonyosan olcsón megkapjuk a hozzátartozóitól. Pantopon is van közte.

Olga a zsebébe nyúlt: neki is volt pantoponja, és szalmiákcukorkája is. A pantopon sárga dobozkában, a szalmiák feketében. A szalmiák olyankor való, mikor a torok viszketelődik köhögésre. Olga a szalmiákot kapta elő. Levette a tetejét, és sajnálkozó szemmel nyújtotta Síposnak.

- Üljünk le - mondta a karját megfogva -, pihenjünk.

Alternatív gyógymódok...

Maga hogy van?

- Testileg tűrhetően. Egy palack konyakot hozattam a városból, a patikából. Megittam. Mind megittam aznap. Hogy aludjak. Szörnyű nekem az est és az éj. Olyankor fáradtak az idegek: minden eszembe jut. Ajánlom magának is, Habocska. Többet ér a pantoponnál és minden patikai pancsnál. Hozok belőle.

- Isten ments! - riadt meg Olga -, köszönöm: nem, soha nem iszom semmi olyat.

- Én bizony iszom. Ezentúl iszom. 

És végül, a legszebb rész, ahol fölvonultatják szegények az egész terápiás arzenált...

Sípos szomorúan nézett rá.

- Minden orvosság megvan nekem. A levegő a legjobb orvosság.

Kvabkáné az ajtóközben dolgozott tovább a fakanállal.

- Iszik-e lipanint? A mi orvosunk azt ajánlotta.

Sípos a fejét rázta:

- Jobb az oleum jecoris aselli.

- Hát pedig azt ajánlta.

- Egy.

- Az én Olgámon mindig forróság van éjjel.

- Oda se neki.

- Agaricint szed.

- Én is néha.

- Hát köhögésre, Sípos úr, ha nagyon köhög?

Sípos vállat vont.

- Kodein, Dover-por, ópium, morfin... A zsebemben pantopon.

- Nekünk is van. Azért mégis köhög.

- Oda se neki.

- Vért is hány, Sípos úr?

- Csak ha muszáj.