„Késő éjszakáig vitatkoztunk, és mindenki minden témában otthon volt. Felmerült, hogy létezik-e egyáltalán a proletariátus, rokonszenvvel taglaltuk a szocialisták politikáját és keserűen a kommunistákét (azok merevebbek, mint a zsaruk vagy a csuhások), megvitattuk, hogyan kellene kormányozni a hanyatló Olaszországot, némelyek elbüszkélkedtek, hogy drogoznak és léhán cseverésztünk egy új betegségről, mely mindnyájunk szerint Wojtyla pápa csele volt, hogy gátat vessen a szexuális szabadosság minden formájának.

Új volt nekem, hogy a telepen is drogoznak, és az is meglepett, hogy Lila ilyen undorral és elítélően említi. Nekem akkoriban a  kábítószer Mariarosa* lakásához kötődött, és mellékesen a Tasso utcaitól sem volt idegen. Én magam soha nem drogoztam, legfeljebb kíváncsiságból szívtam el egy-két szál füves cigarettát, de nem botránkoztam meg, ha valaki élt vele, azokban a körökben, amelyekben régen is, akkoriban is forogtam, a drogozás senki nem botránkoztatott meg. Így hát, már csak a társalgás fenntartásának kedvéért is, elmondtam Lilának, mi a véleményem; elsősorban Mariarosára gondoltam, aki számára a drog az egyén örömszerzésének egyik eszköze volt a sok közül, azon kívül pedig szabadulás a tabuktól, a szabályok áthágásának kulturált módszere. De Lila hevesen rázta a fejét: még hogy szabályok áthágása, Lenú! Két hete holtan találták Palmieriné fiát a templomkertben. Lila teljesen kiborult a szabályok áthágása szókapcsolattól és attól, hogy pozitív értéket tulajdonítok neki. Megmakacsoltam magam: biztos baj volt a szívével, mondtam. Erre ő: a heroinnal van a baj, az ölte meg.”

*Mariarosa az elbeszélő sógornője; jó családból való milánói művészettörténet-tanár, elkötelezett kommunista-forradalmár-anarchista etc.

in: Elena Ferrante: Az elvesztette gyermek története, Park Könyvkiadó, Budapest, 2019; fordította Verseghi Anna  (Storia della bambina perduta, Roma, 2014) 161. , 170-171. old.

(Dőlt betűs kiemelések az eredetiben, félkövér tőlem B.K.)