Csütörtök a csecsemőtanácsadás napja.

Is.

Délelőtt tanácsadás, délután rendelés (éjjel meg ügyelet, de az nem minden csütörtökön van, de most pl. igen.) Szeretjük a kisbabákat, de sajnáljuk, mikor sírnak...kettős érzés nagyon. Első versenyzőnk egy tüneményes lombikbaba, kiegyensúlyozott, mosolygós, ilyenkor különösen fáj, mikor eltörik a kis arca a sírástól.

Vagy, amikor két oltást kapnak, és az egyikről még elvarázsoljuk a sírásveszélyt, mint a mai három hónapos kislegénynél...de másiknál azért már csak elege lesz... teljesen jogosan, teszem hozzá.

Vagy amikor a kis nagyfiú a saját lábán büszkén betipeg, mosolyog és nézelődik, épp, hogy kezet nem csókol...SZURI. De egy igazi férfi nem sír sokat, pláne, ha ott van az apukája, aki megvédi. Kifelé menet még integet is, tudjátok, ahogy kicsik szoktak, nyitja-csukja a kis markát.

Hatéves nagylányok. Kétpetéjű ikrek. Az egyik szőke és cingár, a másik barna és ducika. Ők már mindent értenek, tudnak, apával vannak, tehát baj nem lehet. Azért egyikük sem akar első lenni és elpityerednek...de nem baj, itt mindent lehet. A beígért citromfagyi mindenesetre vigasztaló. Úgy döntenek, hogy bevasalják egyszer itt, Szőregen Apán, egyszer meg otthon, nagypapán. Hisz Ő is megígérte.

Hatodik babánk...ó nem baba, már nagylány! Kötelező Varivaxra jöttek...már a váróba belépve elkezd szívet tépően zokogni. Hát még mikor engem meglát...ajjaj...megvizsgálom, amennyire lehet (kevéssé). Igen, csakhogy én KÉSZÜLTEM. Felhoztam a kocsiból a kis hangfalat, azon állítunk gyerekdalokat és milyen nagyon jó lesz. Ismertetem a szülőkkel a haditervet (szülőKkel, ketten jöttek, első baba, nagyon-nagyon). Helyeslik. Baba zokog és kijárat felé mutogat. Apuka ölébe veszi a kislányt, nővérke készíti össze a vakcinát, törlést. Anyuka azt mondja, inkább Ő állít zenét. Mondom, jó és már csak arra várok, hogy felcsendüljön a Hopp Juliska, vagy a Bogyó és Babóca...de erre:

So you're a tough guy
Like it really rough guy
Just can't get enough guy
Chest always so puffed guy

Billie Eilish a kedvence, kérdezem jólértesülten,  ám meghökkenve... (tudom én a modern dalokat, muszáj volt néznem az ikszfaktort, családi okokból)

Anyuka elmagyarázza. Nagyon szereti mondani, mikor ahhoz a részhez érünk, érünk, hogy DAA. (I'm the bad guy, duh).

Akit érdekel, 1:11-nél mondja, hogy DAA (most látom először ezt a klipet, de szerintem utoljára is:-) nem néztem végig, elég ennyi)

Jó, anyuka kicsit felhangosítja, gyerek még mindig sír.

Fiatal anyuka elkezd énekelni és táncolni. A lassan középkorú doktornéni elkezd táncolni. Nagymamakorú nővérke elkezd táncolni. Ha Billie Eilishra, akkor arra.

Kislányocska egy pillanatra lefagy (nem többre sajnos). Apuka üveges tekintettel felnéz a gyerekölelésből.

Ha én ezt most felvettem volna videóra...felrakhatnám a youtube-ra...

 ...

Jééé, maradt időm ebédelni, ez mekkora!

Vagy nem, ó, bakker, határidős e-learninget ígértem teljesíteni, vagy mi...de ennek végiggondolása már nem sikerül, mert...

..."pillanat, adom a doktornőt!”

És adják.

És csöng.

És pittyen.

És jön.

És csöng.

És pittyen.

Kérek szépen igazolást a kislányomnak.

Csíp a vizeletem, nincs lázam, nem fáj a derekam. (csak ma 4 fő, ebből egy fő fogászati gyulladással kombinálta)

Labormegbeszélés, INR-kontrollok. Labormegbeszélés, tényleg. Telefonált egy kissé furcsa hölgy (partnerpraxis betege), hogy övsömörére Telvirant kapott, de az károsítja a májat, elolvasta, és fáj is a mája már, jobboldalt fönt. Hányás, hasmenés nincs, láztalan, széklet-vizelet rendben. Kedden levették a vérét, kérdezné, mi a helyzet: jó magasak az értékek, 290 körüli GGT-re emlékszem. Megijedek. Visszanézem a korábbi labort is...ott is szinte pont ennyi. Tehát nem a Telviran a hibás. Kérdezem, hólyagok  hogy vannak? Leszáradóban. Jó, de Hasi UH-t azért mindenképpen szeretnék beutalója van ugyan, de nem fogadják a szakrendelőben. Utánanézek, odahatok majd.

Közben szólnak, hogy telefonált egy hölgy akinek a fiának dagad a lába. DE karanténban van. Mondom semmi gond, hívjanak fel megbeszéljük...nem hívtak. Mondjuk, mindenki más igen.

Hihetetlen, hogy pár hete még ennyire ráértem. A kép a Rendelő udvarán készült, rendelési időben. Régen.

Becsípődött a derekam, doktornő.

Megcsípett a kullancs, 3 is, egyedül élek, hátul a combomból nem tudtam kivenni, letépem és nyomkodtam.

Nem eszik a kislányom.

Sok a savam, doktornő.

Dagad a lábam, doktornő (képet kérek)...és nem kellett volna az IDDM, post-AMI-s makacs öreg hölgynek levenni a vízhajtó adagból...

Kalapál a szívem, doktornő (EKG, tanácsadás, obes, endokrin gondozott, és nem túl okos, de  megbeszéljük a dolgokat)

Beutalót kérek.

A férjemet bevitték az SBO-ra , meg lehet gyógyulni a tüdőembóliából? (Uramisten, attól függ, mekkora ,de meg, persze, nyugodjon meg)

Van a fejemen egy seb, fölhívtam a bőrgyógyászatot, azt mondták hívjam Önt, doktornő. Meg tetszik nézni? Meg tetszettem és sikítva utaltam be a cseresznyemagnyi kifekélyesedett gonosznak kinéző akármivel a Bőrklinikára.

Já,és már négy óra, ki kell lépni a Medmaxból...jó, de még hadd írjam be az a kér státuszt, akiknél kint voltam hétfőn, ok, zárhatunk.

Haza, puszik, ölelések, zuhany, kifli, pakolás, puszik, ölelések, bicikli, ügyelet.

 Én...olyan büszke vagyok :-)

Lepakolok. Pólót cserélek. Felcipzározom a kabát ujját. Elintézem az emaileket. Átutalom a diákhitelt. Elintézem a telefonszámlát.

És van az érzés, mikor ügyeletben egy-két óra hosszat nincs hívás, akkor olyan...rosszul érzem magam. De ezt nem szabad még magamnak sem bevallani, pláne kimondani, mert abban a pillanatban véget ér a varázslat.

Egy hete ilyenkor már visszafelé jöttünk Zsombóról, egy sikeresen beutalt akut has után és 3 doboz szamócával gazdagabban (mire állomáshelyünkre tértünk, persze már csak 2 és egy harmad doboz lett az, de nem baj).

Na jó, ha így, akkor így, van énnekem könyvem. Több is. Csak ezzel is vigyázni kell, régi ügyeleti megfigyelés, hogy mihelyt jó dologba kezdesz, úgyis megszakasztják. Ezen gondolatot végigvezetve, a régi falusi ügyeletimbe például elvittem a varrnivalókat: zoknit, leszakadt fülű plüsskutyát...és addig is hasznosnak éreztem magam, míg nem volt hívás. Win-win.

 Kilátás a dolgozóból

És valóban....TELEFON...egy tanácskérőt kapcsolnak. Hipertónia, hányással: inkább mentő menjen és vigye be. Így is lesz.

Na akkor meg is volt az alibi hívás. Mehetünk aludni, ja nem. Férjem, akinek velem ellentétben van klinikai ügyeleti múltja, mindig azt mondta, hogy éjfél előtt nem szabad lefeküdni, mert...megbosszulja magát. Egyetlenegyszer próbáltam meg fél tizenkettőkor lefeküdni...hiba volt. Hiába, az ember hallgasson a férjre, főleg olyasmiben, amit Ő (a Férj)  jobban tud.:-)

Tehát, akkor legalább megágyazok....ó.....basszus, nem hoztam fel ágyneműt az ambulanciáról! A francba ...Lent meg már alszanak,nem fogom kényelmi okokból felébreszteni Őket! Nem, mintha felhúznám a huzatot (bocs, anya), de legalább leterítem. Ennek triviális lélektani okai vannak. A nem-megágyazásnak, mármint. Ugyanis, ha szépen megvetett ágyból rántanak ki, az jobban fáj, mintha csak ledőltél-volna-egy-pillanatra a díványra. Ezt az elméletet akkor alkottam meg, mikor az első kisbabánk megszületett. Nekem bevált. De a szépen vasalt ágynemű tapintását attól még szeretem. Na, ma ettől meg vagyok fosztva. Én fosztottam meg magamat.

Nekik köszönhetjük a friss, ropogó ágyneműt. Kivéve én, most.

Telefon, adok egy tanácskérőt.

Persze hogy...naná!

70 éves idős hölgy, felriadt, megmérte a vérnyomásást, a felső érték 150 volt, megijedt, még egyszer megmérte akkor már 179 volt a fölső érték. Ekkor egy puff Nitrolingualt befújt. Kérdezem, mikor volt a fújás, Tíz perce. Oh. Jó. Kikérdezem, alarmírozó tünet nincs. Kérdezem , van-e otthon nyugtató. Ó, nála ilyesmi NINCS (a hangjában benne volt a mitképzel). Mondom, rendben, rendben, megkérem, feküdjön le, hatni fog a spré. De ha egy óra múlva is panaszos, bátran telefonáljon Ekkor azt mondja, jó, beveszi az altatóját. Milyen altató? Dormicum (az bezzeg van). Kérdezem, hogy hány milligrammos? Azt nem tudja. Csak bele szokott úgy harapni. Muszáj volt nevetnem mosolyognom. Beleharapni a Dormicumba?? ? Hisz az olyan picike....elnézést kértem, és közöltem, hogy ez nagyon aranyos, nyugodtan harapjon bele és feküdjön le.

Telefon.

Egy progrediáló dyspnoe, fiatal szakács...covidos mentő ment érte.

Telefon.

Egy apuka, akinek fáj a hasa. Láztalan, hányás, hasmenés nincs, kiütés, fulladás nincs, enni inni tud. kikérdezem, tanácsokat adok, mosnom, ha rosszabb, hívjon, reggel HO kontroll.

Na jó, de most már tényleg tudnék pihenni kicsit. 

Messengeren jelzek az ápoló kollégának, hogy érezze a törődést: 

-Négy hívást megoldottam...!

-Téged aranyba kéne önteni.

-Megbánjuk mi ezt még keservesen (mármint, hogy éjfél előtt nem voltunk sehol)

-Én biztos nem.

-Biztos? Hajnalban mehetünk exithez, meglásd.

-Haggyámá. Jóccak.

-Jóccak.

Éjfél...itt az idő.

Életemben nem aludtam még ilyen mélyen itt...hiába, ötkor keltem, elfáradtam. De csodálatos 10 perc volt :-)

Basszus, hol vagyok? Jaaa, tudom már.

Ajtócsapódás, autóindulás.

Kalapáló szívvel várom az álmot. Nem nagyon jön, nem szereti a kalapálást. Mondjuk, legalább nem fázom, az édes mentőskabát puha bélése jó takaró. Ha már ágyneműm nincs. #nomád

azért...lehet aludni szirénák mellett is...voltaképpen...hmmm

  Hány óra? Három.

-Igen?

-Jó reggelt! Adok egy tanácskérőt.

Köszönöm! Nyolcvan éves férfi, hasi fájdalom, láztalan, hányás, vért is látott benne, igen. Én azért megnézném, nem teszik a dolog. 

Nagypolgári lakás, nagy belmagasság. A beteg állva fogad, megnyugszom, nem lehet olyan nagy a baj, bárigen sápadt. Jó, anamnézis, kérem, fáradjon be a szobába, hogy fekve megvizsgálhassam. A beteg a szobába lépve leveszi a PAPUCSÁT, úgy meghökkenek hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nekem is le kéne vennem, de nem, én nem vendég vagyok itt, különben is, hogy mutatna az élénkpiros zoknim a ráhímzett cseresznyével...Süppedős szőnyeg, koloniál szekrénysor, egész jó festmények. Vit. paraméterek rendben, VAS 7-8 (nem egészen hiszem el, de ezt nem mondom), McBurney határozottan nyomásérzékeny. Beküldjük. Amíg a papírokat töltjük, a beteg ül a szobában, és lassan, mélyeket sóhajt a fájdalomtól. Elhiszem már, hogy fáj, csak uralkodott magán szegény.

Hajnal életkép, Szeged very Belváros

Na, de most már mindjárt reggel van. Maradt még egy kis joghurt, elkanalazzam, vagy inkább csak mossak fogat megint, oszt jóvan.

TI-TI-TÁ-TI-TI!!!

A Drágaszág

Ez valami vicc? Aligha. Kezdek mászni a lépcsőn lefelé.

Ápoló Kolléga szemrehányóan néz rám. 

-Kellet Neked bejósolni.

-Mit?

-A hajnali exitet. Oda megyünk.

-Jajjistenem, Szegények. 

-Szegények, szegények...még az elhunyt nevét sem tudjuk: N.N.

Panelkörzet, hatodik emelet. Nem tudunk elsőre bejutni hajnali cigarettáját fogyasztó lakó siet a segítségünkre. Hova mennek? A hatodikra. Oszi nénihez? Alighanem. Akkor Oszi néninél van az elhunyt. 

Idős hölgy fogad. Másfél szoba. MÁSFÉL szoba. Az egész szoba ágyán hason fekszik az elhunyt, egy szintén idős asszony. Poros vitrin, benne ritkásan poros nippek. Ruhák zsákokban. Kiderül, hogy az elhunyt az Oszi néni és a bejelentő N.N. , az elhunyt unokatestvére.

-Együtt nőttünk fel. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Özvegy volt. Gyermeke nincs.

De még nem tud sírni. 

Megvizsgálom az elhunytat. Jobb emlőjén tankönyvi kifekélyesedett emlőrák. 4 napja engedte haza SBO. Emlő-és méhnyakrák, carcinosis peritonei.

Jajj, jajj.

-Kérem, hozzon egy lepedőt, takarjuk le Őt.

Az asztal mellé guggolok, elkezdem írni a hatpéldányost. Ápolóm addig a lábcédulát, halottszállítót adminisztrálja. A hatpéldányos ötödik és hatodik példányát MINDIG újra kell írnom, egyszerűen nem viszi át a toll, nem és nem. 

-Fogadja részvétünket.

-Köszönöm.

Már könnyes a szeme.

Liftben férfiparfüm illata. Valaki randevúról érkezett haza.

Földszinten ápolóm megszólal. 

-Én már voltam itt. Mikor valaki kiugrotta kilencedikről.Végstádiumú tumoros.

Jajj, jajj, JAJJ.

Onnan, legfölülről. 

És lassan tényleg reggel is van, hatkor már nem is érdemes visszafeküdni, tegnap ilyenkor már egy órája fönt voltam...kezdődik a Muzsikáló Reggel a Bartók Rádióban...most már lehet olvasni különben is

Ágyaznom, ugye, nem kell :-D, szépen összecsomagolok, aláírom&lebélyegzem a jelenléti ívet...szia drága biciklim, menjünk, fényképezzük le az éjszakai utcát hazafelé...! 

És lőn.

#holjarunk

Na, így már könnyű lesz :-)

Otthon, OTTHON, végre otthon!

Egy (két-három) kávé után meg a homeschool sem állíthat meg. De még a gyerekek online hangszeres vizsgája sem :-)