„Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig aludt.
...
Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi emlékei közt.
...
Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott az írószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút, és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?
- Nincs.
- Nem fáj-e valamije?
- Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabenn fáj valami.
- Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Ne küldjek orvosért?
- Ne.
Estefelé elhívatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt, mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette, és még egy üveg tokajit hozatott.
...
Koccintottak az erős eszenciával.
Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapír csak pillanatnyira csillapították. Rettenetesen bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kísérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ iránt.
...
Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jólesett neki, rettenetes belső forrósága lehetett.
Déltájban még erősebbek lettek a görcsök, s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért vagy papért?
...
A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve fejét a párnákról, és a fejéhez támasztott kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.
...
- Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel - lihegte alig hallhatóan -, hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.
Behunyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jólesne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.
A beteg sóhajtott:
- Nem elég sima a kezed, nem elég... El van durvulva a kezed, Ancsura!
...
Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: »Hallom a tülköt, hallom«, aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.
Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel, s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott, és az esernyőt tartotta görcsösen.”
In: Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője, 1895
Kiemelések tőlem, B.K.
Kép: Sutori