Gyermekeim kicsikarták az ígéretemet, hogy nézni fogom A Dal című produkciót. Kikötöttem, hogy csak akkor vagyok hajlandó, ha szabadon kritizálhatok (persze, visszafogtam magam).
Nagyjából sejtettem, mire vállakozom, és nem volt éppen elviselhetetlen.
Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy hogy jön a tízéveseknek ez a (remélem, ideiglenes) 180 fokos fordulata zenei érdeklődést illetőleg…hisz pár hónapja még a Bartókot hallgattuk a kocsiban, most meg ugrik, hogy a Petőfire kapcsoljon (ááááááá).
Nekem úgy rémlik, hogy hogy tízévesen az István, a királyt hallgattam izgatottan (bakelitről, meg VHS-ről, mert a lemez megolvadt a teraszon a kánikulában, amikor kivittem a lemezjátszót, hogy teregetés közben is hallgathassam a lemezt, ezért várnom kellett, 1990-ig, mikor „adta a TV”, mi meg fölvettük videókazettára); meg a Zenehallgatás-lemezeket, mert rajta volt a Palotás (emlékszik még valaki ezekre a lemezekre?).
Az iskolában beszéltek a fiúk valami Danubius nevű rádióról, de azt a mi készülékünkkel, 1-2- km-re a határtól nem lehetett érdemben fogni.
Nos, de visszatérve a A Dal című műsorra…nem fogok itt kritikát írni, mert nincs kedvem, de tényleg rosszabbra számítottam.
Viszont.
Nézzük a műsort. Igyekszem, hogy az arcomon (remélhetőleg) látható érdeklődés összhangban legyen a belső világommal (lsd. hitelesség, mint szülői főparancsolat :-). Nem tudom a nevét az erősen sminkelt lánynak, aki a színpadon van, Zoli csak Csöcsösnek említi (szemlátomást plasztikázott, de ezt ráér még megtudni).
Ádám megszólal:
-Akkor mért kell úgy kifestenie a szemét, ha olyan messziről úgysem látja a zsűri?
Van remény.
Kép forrása:https://aprohirdetesingyen.hu/szorakoztato-elektronika/11026602/bakelit-lemezek
(mert az enyém nincs itt és különben is lila)