Szentes, Iskola utca 1., 2019

Asszonyok
Amióta az új ház megépült, Eszter többször is meghívta magukhoz Amálékat. A pénzromlás
miatt a tisztviselők élete még mindig nagyon nehéz volt; náluk ott a nagy ház, jöjjenek le akár
az egész vakációra: Károly itt lenn is dolgozhat, s legalább Amál is kiszuszogja magát. Most
gyermeklányuk is van: a kis Kató elcsászkál avval s az övéivel. De amikor iskolazárás körül
megjött a levél, hogy köszönik, a meghívást elfogadják, aggodalom vegyült az örömébe.
Amállal már évek óta alig találkozott; anyósa beszámolóiból képzelte el az életüket, mely a
gondok ellenére is egyre biztatóbb volt. Károly szerénységét és kitartását a vezető professzorok nagyon megbecsülték; egyelőre ugyan csak lektor volt az egyetemen, de szó volt róla,
hogy fontos külföldi megbízást kap. Amál is eszerint forgott a világban. A felolvasott levelekben egyetemi tanárnék, Pesten átutazó külföldiek, követségi tisztviselők és egyházi emberek
(Károly nagyon vallásos volt) szerepeltek. Eszter nem tudta, hogy ilyen társaság után az ő
életükhöz mit szól a sógornője. Amál már lánykorában is szeretett egy piciny hallgatásból,
titokzatosságból, szemöldökfelhúzásokból csinált toronyban lakni, vajon nem emlékezteti-e
most, hogy csakugyan egy kis torony kezd nőni alatta, olyan dolgokra, amelyeket az ember
úgyis tud, de nem szereti, ha éreztetnek vele.
Ezek az aggodalmak azonban már az első órában eloszoltak, s az a hónap, amit együtt
töltöttek, Eszter asszonykorában egyike lett a legboldogabbaknak. Már az állomáson látta,
ahogy a peronon feléje tartottak, hogy ezeknek is megvan a gondjuk ezzel a vendégséggel
kapcsolatban; az alkalmazkodásra szánták el magukat, nem a megbántásra. Annak ellenére,
hogy gondosan öltöztek, s ruháikon kefék, vállfák és vasalások hosszú fegyelme látszott, mind
a ketten elég kopottak voltak: az új szürke kosztüm szinte elpirult Eszteren, amint kitárt
kezével elébük szaladt. A hordárnak koffereik közül csak a nagyobbat adták át, a kisebbiket
maga Károly hurcolta; Amál egyik oldalán egy pléd, a másikon a csetlő-botló kislány, úgyhogy az ölelkezéshez valósággal le kellett tanyázniuk. - Na, te most magadra szabadítottál
bennünket - mondta Amál nevetve. - Nem ijedsz meg ettől a karavántól!? Eszternek úgy
rémlett, hogy az arckifejezése egyszerűbb, közvetlenebb lett; humor, alázat s ami fő, mozgás
volt benne. Az a nyers, merev lányarc, amely egy kicsit összeszedve, egy láthatatlan
fényképész lencséjére irányítva ült fölöttük, az asszonyévek alatt, úgy látszik, megtanult
játszani, lelket tükrözni, elernyedni. - Ó, dehogy, nagyon boldog vagyok - mondta a szokásost
Eszter. - Ez a kis Kató? Milyen édes... S ijedten húzta vissza Károly szája elől a kezét, aki jó
előre levett kalapjával, kicsi, csontos és hideg kezével és csókra készülő ajkaival egyszerre
hajolt a kézháta felé. - Már fogadtam kocsit - mondta a hordárnak -, vigye tán ezt is - emelte
meg Károly csomagját, mely sokkal nehezebb volt, mint gondolta. - Abban vannak Károly
kéziratai. Nem szereti másra bízni - mentette Amál a takarékosságukat.
A fiáker jó kemény keramitkockákon kopogott végig. A két pesti - Eszter friss kosztümjéből,
a hordár meglepett tisztelgéséből, a pompásan gördülő kocsiból megérthette, hogy új,
boldogabb elem vette őket a karjába, s az alkalmazkodás percei alatt a szembegördülő
városkát kezdték dicsérni. Amál, noha a Máté-család idevaló, kislánykorában volt utolszor
Szegháton. Károly pedig csak vonaton ment keresztül rajta. Egy kisebb Csomorkányt vártak, s
meg voltak lepetve, milyen városias. - Ez másként kong mondta Amál -, mint otthon a tégla. -
A mellékutcákban meg aszfalt van - jegyezte meg Eszter. - Őszre már a járdákat is kirakják
aszfaltlappal. - S mennyi üzlet! Nem látok egy földszinti lakást. Otthon az egész városban
nincs ennyi üzlet. - S ez a sok fa - dicsérte Károly is. - Az egész út végig befásítva. - S a virágágyak alattuk. Úgy látszik, az Alföldön is érheti meglepetés az embert. - Nagyon kedves, tiszta
127
kis város - örült Eszter is a tetszésüknek. - Erre a térre már emlékszem - mondta Amál, ahogy
a megyeház tere kinyílott előttük. - De akkor még nem volt így parkírozva. - Az a megyeház is
egész jó reneszánszmásolat - mondta Károly. - Kár, hogy a fák elfogják a kilátást rája.
Tovább nem lelkesedhettek, mert Eszter előrehajolt a kocsishoz: - Itt megállunk. Mire az
ismerős fiákeres rögtön odafordult a nagytér egyik sarkára. - Aha, tehát itt van a híres Mátépatika - mondta Amál, ahogy a mellékutca torkolatánál egy saroküzlet fölött nevük hatalmas
négy betűjét a levegőben megpillantotta. Eszter örömmel ismerte föl tréfás meglepetéseiben
azt a kis büszkeséget, amelyet az anyjuk nevelt Józsiért a Máté-lányokba. - Ez aztán patikának
való hely - mondta Károly is. S mert akkorra már Józsi is jött a patikából, neki is
megismételte. - Épp mondom a feleségednek, hogy ennél jobb helyen kevés patika van az
országban. - De majd a házamat nézd meg - dicsekedett Józsi, a csókokból kibontakozva.
Látszott, sehogy sem akarta átengedni, hogy az új házat Eszter mutassa be a sógorának. Az
asszonyoknak is le kellett szállniuk s megvárni őt; a kocsi addig majd előremegy a házhoz a
csomagokkal...
A leemelt kislány jó patikaszagot érez, fehér köpenyek gomolyognak körülötte, „milyen édes”
- hallja hol a földön, hol a levegőben, s amikorra újra kikerül a mamája mellé az utcára,
valami furcsa ízű cukor van a szájában. - Mennyire laktok a patikától? - kérdi Amál a kislány
feje fölött, ahogy megindulnak. - Egy perc. - Akkor sokszor beugrasz te is. - Én jóformán
soha, Józsi nem szereti... Azt mondja, ő se jön be az én konyhámba. Amál ránéz, hogy van-e
keserűség ebben a mondatban; ő nem tűrné, hogy Károly kitiltsa őt a dolgából. De Eszter
nyugodtan lépeget, nem látszik rajta semmi sérelem. Elöl Józsi a házát magyarázza a
sógorának: „Az utolsó Bergmann-cső helyét is én jelöltem ki: villanyvezeték, vízszerelés,
mind az én tervem szerint készült.” - Szép kis utca - néz szét Amál. - Nem emlékszel rá?
Ebben lakott Lidika nénétek. Akinek a háza helyén a mienk épült. - Csak egészen
homályosan. De milyen csinos kis porták. Kik laknak ezekben? - Kereskedők, megyei
tisztviselők, kórházi főorvosok. Egy-két birtokos is. Itt nagyobb birtokok vannak a környéken.
„Képzeld el, mi volt az - hallatszik Józsi hangja -, annak a sok mesterembernek a szájába
rágni, hogy mit akarok.” - Úgy látom, itt nem tartják zárva nappal a kapukat - nézett be Amál
az egyik kapun, amelyiken akkor ment be a postás. - S milyen szép kert van ott benn, - Igen,
szinte versenyeznek a kertekben. Nézd ezt; egy öreg házaspáré. Azt mondják, olyan
takarékosak, hogy az utcai ívlámpánál feküsznek le. A kertjükben azonban éjfélig ég a villany,
hogy a sétálók benézhessenek. „Senki - szavalja Józsi. - Egy fiatal mérnököt fogadtam, hogy
legyen, aki a terveket aláírja.”
- Na, ez az - állt meg Eszter. - Melyik? - nézett körül Amál. De a kocsi még ott állt a vasrács
előtt, a fizetésre várva; nem lehetett vitás, hogy melyik az. Eszter már tanúja volt egy-két ilyen
házbemutatásnak; ismerte a néma játékot a meglepett arcokon. Először valami kába
tájékozatlanság látszott; melyik ház lehet az, csak nem az, ott benn a telek mélyén. Aztán az
órjási tető tükrözött az elbámulásokban. Józsi meredek tetőt rakott a házukra, a szöge mint az
ónémet házaké, csak minden manzárd nélkül. Aztán az tűnt föl, hogy ez a tető valahogy
nagyon magasan van. Alul a földszint, az előugró gipszdíszes erkéllyel, aztán az emelet négy
ablaka s a német tető alatt még egy kis oszlopos loggia. A néző, aki egy családi házat várt,
elképedve méregeti a magas homlokzatot, s az oldalát nézi, hogy torony-e vagy van hozzávaló
mélysége is, s ahogy a fejét balra hajtja, nyitott, móroszlopú csarnokot lát; a ház egész oldala
nyitva, még egy kis medence is van előtte; hogy egészen olyan legyen, mint egy mór mecset
belseje. Az egész épület a telek hátsó sarkába van beszorítva; az előtte levő kert meglehetősen
kicsiny; friss gyep, néhány most letűzött fenyő s Eszter Cana indicái.
128
Eszter, anélkül, hogy különösebben figyelné, Amál okos, szürke szemében is ott látja az
elkábulás, meghökkenés, vizsgálódás színváltozásait. Az emberek egy részinél, különösen
kezdetben, a meghökkenés őszinte csodálatba és lelkesedésbe ment át. „De hisz ez egy palota.
Hány szoba van ebben? Legalább tizenöt s ez az oszlopcsarnok, Józsikám!” Másoknak
azonban szivárványlani kezd a szemük, s túlzó magasztalással halmozzák el Józsit. („Ó, ez a
tető, mintha csak Nürnbergben lennénk. És ez az alhambra, Józsikám!”), amelyből Eszter
gúnyt érez ki. Az utóbbi időben mind több ilyen akadt, különösen azok között, akik már előbb
is hallottak a házról. Amál azonban tapintatos volt, nem szólt semmit, inkább olyan pillantást
vetett Eszterre, mintha azt akarta volna megtudni, hogy ő maga mit szól a házukhoz. De
Eszter szemében sem büszkeség nem volt, sem szégyenkezés, sem dac. Nyilván tudta, hogy a
ház egy kicsit különös, de ő már megszokta, rájött az előnyére, s vállalta, mások bármit
gondolnak is. Amálnak ez az egyszerű pillantás, mellyel Eszter az övét viszonozta, még
csodálatosabbnak tűnt föl, mint a bátyja háza. Ahogy bementek, megszorította a sógornője
karját. - Szóval, ti itt laktok most? - mondta, az udvaron még egyszer körülnézve.
A házból közben előjöttek a várakozók. A csomagok már figyelmessé tették őket az érkezőkre; az előszobaajtóban vártak, mikor tűnnek föl a rácskerítés mögött. A gyereklány már az
udvarra elébük szaladt, hogy a vendéghölgynek a kezére bukjon, s a kisgyereket, mintha az
egy csodálatos és rég várt teremtmény volna, óvatosan, de nagy készséggel körülbúgja. Erzsi
mint súlyosabb személy, az előszobaajtóban maradt, s a két kisfiút tolta a nagynénjük elé.
Mialatt az előszobaajtóban a sok hajlásból, csókból és kézcsókból támadt torlasz lassacskán
eloszlott, s Józsi a fiákért kifizette, Károly is fölocsúdott első meglepetéséből, s eltalálta a
szót, mely sógora hiúságát s az ő igazságérzetét is kielégíthette: - Impozáns - mondta, a házat
a tetőtől az erkély lábáig még egyszer fölmérve. - Anyuska írta, hogy nagy, de nem
gondoltam, hogy ekkora. Hány szoba van itt tulajdonképpen? - Ebben a pillanatban csak hat.
A földszinten egy nagy fogadó, az én szobám s a mellékhelyiségek, konyha, két cselédszoba,
mosókonyha, mángorló, egy fürdőszoba. Az emeleten Eszter és a gyerekek szobája, két
vendégszoba, egy gardrób s a vendégfürdő. A tetőalja egyelőre még nincs beállítva. - S nem
sok ez nektek? - kérdezte Károly. - Sok? Mi az, hogy sok - mondta Józsi büszkén. - A legtöbb
ember abban hibázik, hogy pillanatnyi szükségletek számára épít, még azoktól is elspórol
valamit. Bezárja magát a házába, mint valami kelepcébe. Később aztán sokkal nehezebb
foltozgatni. Én azt tartom, hogy a házat az embernek nem a jelenére, hanem a jövőjére kell
szabni. A házalapítás olyan, mint a városalapítás. Abban tudni kell terjeszkedni. Azt hiszed,
ez a ház készen van már? Ezen még tíz év múlva is lesz mit építeni. - Akár egy székesegyházon - jegyezte meg Károly. - A központi fűtést még nem tettük be. A vendégfürdő egyelőre
nincs fölszerelve. Fönn a padláson három szobának van hely hagyva, csak be kell a falat rakni.
Emberi számítás szerint én már nem fogok a házamból kifogyni. - Ha csak valami bibliai
pátriárka nem leszel - mondta Károly mosolyogva.
Az előszobaajtóban leomlott a második, kisebb torlasz is, amely a vendégurat fogadta. Józsi
redőnyöket húzva és eresztve, ajtókat kongatva, kapcsolókat dugva és csavarva vitte végig a
vendégeit a házon. Eszter lesütött szemhéján át is érezte a két kopott rokont, amint jóindulatú
tekingetéssel próbálják elleplezni szegénységük gondolatait. Károly arcát szinte papossá tette
az igyekvés, hogy irigykedést ne érezzen a falba épített s padlóra enyvezett vagyon láttán. -
Amit itt láttok, az mind a legjobb anyagból van - magyarázta Józsi, a fürdőszoba ide-oda
csavarható zuhanyát bemutatva s a kályha tartályát megkondítva. - Egy háznak a szerelését
kell megnéznetek, hogy tudjátok, mit ér. Az oszlopok s effélék csak arra valók, hogy az
épületnek stílusa legyen, az igazi szolid érték az benn van a falakban... S a háznak belülről
csakugyan sokkal egyöntetűbb képe volt, mint kintről. Józsi itt csak a jó világításra, a tisztíthatóságra, a szép celluloid burkolatú kapcsolókra vigyázott. A padló mindenütt linóleummal
129
volt fedve; a szobák villanyai előre gyulladtak: a földszintről meg lehet gyújtani az emeletit.
Eszter szobájából a gyermekszobait; a fürdőkályha csapját pedig a hálóból is meg tudták
indítani. Csak a bútorok voltak az Eszter régi bútorai. A bútorok csak a központi fűtés után
következtek Józsi terveiben. A vendégszobában nagymamuska öreg szekrénye állott, s a
fogadóban Égetőék soktornyocskás kredence s bővonalú székei örvendeztek a szokatlan
fénynek s levegőnek. - Ej, de szép ez a kép - állt meg Károly Eszter szobájában, boldogan,
hogy lát valamit, amit szívből dicsérhet. A dédnagyapa képe volt, amely alatt Eszter
lánykorában aludt.
Az asszonyok lassan lemaradtak a férfiak mögött. Józsi az új vészjelző készüléket mutatta be
Károlynak. A lajosfalvi vészcsengő az új házban sokat tökéletesedett. A hálószobában külön
tábla mutatta, hogy melyik ajtó csapódott, a kapu volt az egyes, az előszoba a kettes és így
tovább. A gyereklánynak ide-oda kellett szaladgálnia, hogy Károly meggyőződjön a bemondott számok kiugrásáról. Aztán a tető alá vitte föl a sógorát, megmutatta neki a napozót, s
hogy hova lehet még három szobát beiktatni. Az asszonyok ezalatt a vendégszobába húzódtak,
s megkezdték azt a járás-kelést, amelynek a során a legjobban gyűrődő ruhák a szekrénybe
vándorolnak, a tiszta törülközőbe kéznyomok áznak, a kislány új ruhát kap, s egy biztató
hátbalökéssel a gyereklány gondjaiba kerül. - Józsi most kitombolta magát - jegyezte meg
Amál a szekrényajtó mögül ebben a vándorlásban. Hangjában volt egy kis fölhívás: na, ha
akarsz, most panaszkodhatsz. De Eszter kitért ez elől a cinkos hang elől. - Igen - mondta, egy
nyaláb gyerekfehérneműt nyújtva a szekrényajtó mögé. - Nem hinnéd, mennyi gond van egy
ilyen építkezéssel, s Józsi a legkisebb részletnek is maga járt utána. - Legalább lekötötte egy
időre - jegyezte meg Amál, s kilépett a szekrényajtó mögül, hogy Eszter arcát is lássa. - Mit
mondtál? Mennyi ideig tartott az építkezés? Egy évig? Elég költséges szórakozás egy életre. S
vizsga pillantást vetve Eszterre, fölnevetett. De Eszter erre sem felelt. - Ugyan mibe
kerülhetett? - vetette oda Amál, mintha csak most ötlött volna az eszébe. - Ki tudja azt most,
ezzel a pénzzel? - tért ki Eszter a válasz elől. Aztán, hogy Amál egy akasztóval megint a
szekrényajtó mögé ment: - A nagyobbik tanya, azt hiszem, benne van - tette hozzá mégis,
egyszerűen.
Eszter érezte, hogy sógornőjének pillantása, ahányszor ráfordul s újra és újra besüllyeszti őt
oda, ahol egyik asszony a másikat szétszedi s fölméri, mindig több ámulással tér vissza rája.
Ahogy most hirtelen visszafordult, szinte türelmetlenül szaladt végig rajta, hogy hol lóg ki
valami ebből a nyugalomból. De Eszter úgy állt ott, mint aki nem akarja, hogy sajnálkozzanak
rajta. - S hogy jutott ehhez a háztervhez? - kérdezte Amál egy árnyalat ingerültséggel a bátyja
ellen. - Ő maga állította össze, német folyóiratokból - mondta Eszter vontatottan. - Építész
nem is volt? - Volt - mondta Eszter mint aki tudja, hogy itt nincs valami rendjén. - De ez csak
a rajzokat csinálta meg, s a kőművesmunkára ügyelt. - És neked nem volt megjegyzésed az
egészre? - ült le Amál a kofferjére, s a kínos arccal vizsgázó Esztert nézte. - Gondolhatod,
hogy megijedtem. Énnekem Józsi nem szólt semmiről sem. Örültem, hogy lesz egy kis
otthonunk. Fogalmam se volt, mi készül itt. S amikor rájöttem, már nem lehetett változtatni
rajta. De végül is, amit beépítettünk, az megvan - mondta csendesen a jól bevált, magának is
sokszor elmondott vigaszt. - Hátha elveszett volna a pénzromlásban. S hidd el, sok előnye van
a háznak. A takarítás például percek alatt megy, s lenn a nyitott terasz, az az oszlopos, olyan
jó a gyerekeknek. Hozattunk egy kis homokot. Józsika s Lőrincke olyan édesen el tudnak
játszani. Ne nézzük meg őket?"

Szentes, Iskola utca 1., 1925 (Cseuz Béla felvétele)

Németh László. Égető Eszter; http://mek.oszk.hu/04300/04329/04329.pdf, 126-129.old

Én nem ismertem. 

Max. másfél századdal korábban élt ősét, Orczy Lőrincet. 

Orczy Emma – teljesen nevén Orczy Emma Magdolna Rozália Mária Jozefa Borbála –  Magyarországon, Tarnaörsön született 1865-ben. Édesanyja Wass Emma grófnő volt, édesapja báró Orczy Félix zeneszerző, aki olyan emberek barátságát tudhatta magáénak, mint Liszt Ferenc vagy épp Wagner, és rokonságban állt a romantikus író Jósika Miklóssal. A család sokat utazott, „Emmuska” így bejárta Párizst és Brüsszelt, míg 15 éves korában egy gazdasági vita miatt a család végleg Londonba költözött. Emma ekkor kezdett el angolul tanulni a zene és a festészet mellett, utóbbiban tehetségesnek is tűnt.

Az írás felé azonban csak akkor fordult komolyan, amikor a festőiskolában megismert férjével, Montague MacLean Barstow-val anyagilag nagyon nehéz körülmények közé kerültek. Házasságuk kifejezetten boldog és hosszan tartó volt, de az illusztrátorként dolgozó férfival eleinte nagyon nehezen biztosították a művészvilágban megszokott életszínvonalat. Emmának pénzt kellett keresnie, így elkezdett történeteket írni.

1903-ban megírja (már Angliában) A Vörös Pimpernel (The Scarlet Pimpernel) című regényét, ami könyv alakban nem arat nagy sikert, de a színpadi változat 2000 előadást ér meg s utána a regényt is 14 nyelvre lefordítják. Afféle kalandos hős, aki (nemesi) foglyokat ment a francia forradalomban, pedig Robespierre és Madame Guillotine is üldözi...

A műből film is készül; később a főhős ihleti állítólag Zorró alakját is. Feltűnik a figura Rowan Atkinson: Fekete Vipera című sorozatában, a Folytassa, forradalmár-ban; továbbá ihletője a náci időkben a a Vatikánban tevékenykedő papnak: A Vatikán Vörös Pimpernele. 

Amikor 1995-ben az Egyesült Államokban összegyűjtik a világirodalom kétezer olyan alkotását, "melyet mindenkinek ismernie kell", egyetlen magyar mű kerül listára: Orczy Emma Vörös Pimpernele.

Emma, bár külföldön élt, megőrizte magyarságát. Amikor Harold Young 1934-ben újabb Pimpernel-filmet forgatott, Emma írta a forgatókönyvet, Korda Sándor volt a producer és Leslie Howard (Steiner László) játszotta a főszerepet

A Vénuszon kráter őrzi a nevét. Mármint Orczy Emmának.

Ja,a könyv? Nekem tetszett, de én sok mindent elbírok. Akiknek tetszett a FABIOLA, esetleg a QUO VADIS,  szeretni fogják...de legalább váltottunk pár szót Orczy bárónőről, nem igaz ? :-)

Forrás: a könyv utószava (Kindelmann Győző), Wikipedia; https://divany.hu/offline/2019/03/25/orczy-emma/

Gr. Széchenyi István

Az ujabbkori események váratlan kifejlései és rendkívüliségei minden érző kebelre mondhatatlan hatást gyakoroltak. nincs köztünk senki, kinek lelkülete azok által kisebb nagyobb változást ne szenvedett volna.És még korán sincs vége a’ drámának! senki sem számíthatja ki, miként jutand el, az átalakulás vészteljes viharai közt, az uj aranykor élvezéséhez. Mert a sors nem szokta olcsón adni javait, egyeseknek ugymint nemzeteknek. Szerencsés az, ki cum mente sana in corpore sano, juthatand el, a’ mindnyájunk által buzgón óhajtott, de csak becsületteljes úton kivívandó béke oasisához. Ezen szerencsében fájdalom! nem részesülhete hazánkfiainak legnagyobbika ’s átalakulásunk legrégibb hőse gr. Széchenyi István, ki élete legfőbb feladatául tűzé ki, boldognak és nagynak látni e’ hont, az olly rég ’ ollya sokkép zaklatottat.

A’néhány hónap előtt kifejlett világrenditő események, mellyek által egy egész lap fordult meg Európa sorskönyvében a’ nagy férfiú folytonos küzdelmek közt lévő elméjére megrázó hatással voltak, ’s felszólítatván ő is, nemzetünk életbárkájának vezetésére, aggodalami nőttön nőttek, midőn látta, minden elmeri kiszámítások csalékonyságát, ’s midőn látta miként esküdt öszve ármán és cselszövény, árulás és gazság, az olly szerencsésen kivívott szabadság megbuktatására. A’ naponkint vészteljesebben tornyosodó felhők, imádott hona láthatárán, visszatükröződtek lelkében, ’s ő ki a’béke olajágával ohajtá legyőzni hazánk daemonait, borzasztó sejtelmeket érze keletkezni keblében, midőn az alacsony udvari cselszövények é sármányok által gyujtatott polgári háború lángjai csapkodni kezdének az egekre, pusztítani szép hazánk virágzó határait. lelkének folytonos feszüléseben volt húrjai lankadni kezdének,’s ő ki hona javáért olly fáradhahatlan tevékenységet tanusított, ki nem olcsó szavakkal, hanem nagy tettekkel bizonyítá jelleme valóságos becsét, naponkint szenvedőlegesb szerepet kezde játszani.

Bizalma a magyarok istenében csökkenni kezdett ’s a’ láthatár mellyen epedve várjuk mindnyájan nemzetünk nagyságának fénysugárai fellövelleni, előtte naponként sötétebb homályba merült. Mint kinek lelek a’ legborzasztóbb vészjóslatokkal teljes, úgy nevekedénk a’nagy férfiú szorongásai ’s nyugtalanságai . Családja pár hét előtt nyári lakába költözött,’s ő ezen lelki levertségben magára hagyva az aggodalmak és szorongattatások kínjai között élt,’s minden kedvetlen hír, minden nemvárt esemény mélyen megrezzentette keble húrjait.

Az annyi küzdelmek közt rendíthetetlen hős, ezúttal maga ingadozni kezdett. Folytonos álmatlan éjjeli virrasztásai  közte nem látott ő egyebet, mint rémképeket, mellyek ellen leke diadalt vívni ki képes többé nem vala. És ezen lelki küzdelmekhez azon gondolat csatlakozott legkinosb hatással, hogy imádott hazájának veszedelmének legfőbb oka ő maga, ő ébresztvén fel a’ nemzetet százéves álmából. Ha magas lelki ereje legyőzé is ottan ottan a’túlságos képzeletek’ s kinos gondolatok fúrdalásait, annál nagyobb rohammal támadák meg azok egész valóját,’s a’ legkeserűbb kitőrésekre nyujtának alkalmat. Ilyenkor minden józan előterjesztés, minden nyugtató szó sikertelen volt. Az étvágy már régóta elhagyá.

Folyó hó 4-én kijelentém a’grofnak, hogy ha egészségét vissza nyerni kívánja, innen tüstént távoznia kell, hogy gyógyulásának mulhatlan feltétele, mennék távolabb menni a’ fővárostól, hol minden szó, minden hír, minden találkozás csak nagyobb zavarba hozza elhangolt lelki tehetségeit, de a’gróf nem vala hajlandó az üdvös tanács elfogadására. Nem akarta hinni, hogy beteg. Az ingerültség pirjával festett arczot mutató tükör folytonos csalódásban tartá őt.Csak következetes sürgetések, többszörös szándékváltozások után szülének végre benne elhatározást. Másnap (kedden) csakugyan kocsira ült a’gróf társaságomban, nem határozva el hova és merre, de Buda alig vala hátunk megett,’smár a’gróf leszállt, vagyis inkább kiszökött a kocsiból, kijelentvén,  hogy nem megy egy tapodtat sem, hogy visszatér pestre, hogy mint minister helyet el nem hagyhatja,’s hogy ő együtt kíván veszni ha kell, hontársaival. Csak erélyes sürgetések után, sikerült őt reá bírni, hogy ismét kocsiba üljön. A’ haladás azonban csak nevelé ’a gróf sötét melanchóliáját. Szüntelen hazája szerencsétlenségét emlegeté, ’s egész komolysággal fejtegeté, mikép nincs többé menekülés nemzetünkre nézve. Beteg képzeleteinek tükrében, már látta ő hazánk fővárosát ellenséges vad csordák által elpusztítva; a’század egyik legpompásabb mesterművét, a’ budapesti lánczhidat, a’ hullámok mélyébe temetve,’sm int Marius Carthago düledékein, úgy képzelé ő magát elpusztult hazája romjain. És amikor szerencsétlen grófot meglepi az eszelősség haragja mint Esquirol a’ dühöt nevezi – az eltorzult arc barázdáin gyakran a’ kétségbeesés keserü könyei görgedeznek le.- Ilyenkor gyakran megkisérté az öngyilkosság daemona is, de lelki ereje nem engedé lesülyedni őt a’ rosz játékososk ezen utolsó menhelyéhez, mint Napoleon nevezé. Ellenben számtalszor nyilvánítá mi örömmel ölelné a halált, mint aki már gyógyíthatatlan,’s ki többé hazájának hasznos tagja nem lehet.’S mi lelki szenvedéseit a’ legmagasabb fokra emeli, az azon vallásos tulingerültseg, mely a’ szemrehányások keserű fullánkját mérges nyilakká változtatja.

         Illy leírhatatlan kinos leki gyötrelmek közt, mit a’gróf sokszor nyilvánítá, többszöri huzakodások és ellenszegülések után,’s a’ legdühösb rohamok gyakori kitörései közt, de még is szerencsésen eljutottunk Döblingbe, hol őt további orvosi felügyelés alá adtam át. Vérző szívvel hagyám lelki küzdelmei közt hazám nagy polgárát, távolt kedvelt családjától, ’s idegen arczoktól környezve, kik nem értik lelke nemes vágyait, ’s nem osztoznak keble nemes érzelmeiben.

Mint a’ nemes gróf házi orvosa,

kötelességemnek tartottam, mind ezt némi részletességgel közölni a’ közönséggel, különösen azon gyöngédtelenek irányában, kik felejtve nagy hazánkfiának halhatatlan érdemeit, felejtve hogy ő ujjászületésünk történetében oly fénypontot foglal el, nem átallották őt, kit lelánczolt Prometheusként hona vészteljes sorsáni kétségbeesése, mardosó féreg gyanánt gyötör, alacsony gunyaik, gyanusitásaik és rágalmaik tárgyául tüzni ki.

         Hazánk, melly nagy férfiakban olly szegény, mint tétlen szóhősökben gazdag, méltán fájlalhatja egy olly fiának szerencsétlenségét, kinek keble tettdus életének minden perczében, csak hazája dicsőségéért ’s boldogságáért dobogott, ki ezért annyit áldozott, mint századok lefolyta alatt egyetlen magyar sem ’s ki most is ezer örömmel váltaná meg élete árán, hona megszabadulását.

         Megis vagyok győződve, hogy hazám nemesb keblű polgárai közt nincsen egy sem, ki a’ nemes gróf halhatalan érdemei iráni hálaérzetében, buzgón ne ohajtaná, hogy a’ honunk egén borongó sötét felhők minélelőbbi szétoszlatásával, oszoljanak el a’ gróf lelkéről is azon sötét felhők, mellyek most annak tehetségét olly kínos zsibbadásban tartják,’s hogy a’gróf léphessen fel ismét minélelőbb a’ nagy tettek azon színpadára, mellyen ő annyi éveken át, olly fényárasztva működött ’s mellyen őt minden honszerető polgár, olly bús szívvel nélkülözi.

Közlöny, 1848. szeptember 20.

Balogh Pál

 (betűhív átírás; kiemelések tőlem)

Bónusz:

*amúgy nem volt akkor hivatalosan a háziorvosa; homeopata volt amúgy...tudtátok?

A szép arányú, népszerű Altmayer panzió mellett, hegyi túránk végén bukkantuk egy elhanyagolt, szomorú keresztútra. 

Érdekes, hogy amennyire kivehető, ez a kép a Getszemáni-kertben történteket ábrázolja: egy gyötrődő alak, fölötte felhőn az anygyal(?), aki a megerősítő kelyhet nyújtja? Ez azt sugallja, hogy ez a keresztút több stációból állt, mint  a mai...de nem maradt fönt az összes, sajnos.

Pilátus ítélete. Alatta gót betűs német felirat, általam kivehetetlen.

„Megfogának bizonyos Simont, Cirenéből valót, és rátevék a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (Lk 23,26)

Ez lehet, talán. Alatta okvetlenül meg kellett rongálni a feliratot.

Itt már nem elégedett meg a kedves barbár a felirat elrontásával.  A kép is sértette. Arról viszont a maradék tanúskodik, hogy a keresztút stációi 18. században készültek.

A Szűzanya és Szent János kő, Mária Magdolna: vaslemez.

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, 

az a bizonyos merev tekintet, 

mely szigorú, akár a nap, 

és berajzolja komoran és ugyanakkor fényesen 

a vágóhidak s a földi királyok 

színehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,

egyedűl eme pillantások 

méltóak észrevenni a halált

és a virágok átöltözködését.

Egyedűl

ők tudják ekiáltani

a világ minden bánatát, és egyedűl

ők tudják ellhallgatni Isten titkát

szemközt a lincselő tömeggel.

(Pilinszky János Nincs több)

(Cagliari herceg a szeretőjéhez megy, megvinni a jó hírt, hogy megözvegyülvén lassan feleségül tudja venni.)

„ A kapus felvilágosítá róla, hogy a doktor van itt.

-Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a baja, a kiknek az egész világ „fáj” , s minthogy az orvos nem tudja az egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos és gyógyíthatatlan.

Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a minek hatása csalhatalan.

Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a másik. Epidémia volna tán már e féloldali hideglelés?

A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát találta el.

-Mi baj van? Be lehet menni? kérdezé a herczeg.

-Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértólulás az agyhártyákra, ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, mindőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezet lepi meg, a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti. míg közelében marad.”

(A herceg is kap egy pofont, mert rosszul tudja a megözvegyülés-dolgot, majd megvigasztalja a márkinőt, hogy semmi vész, a feleségének meg kell halnia, ha eddig nem tette volna; mire a jólelkű márkinő-szerető elszunnyadik).

„A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozik a visszatérő orvossal.

-Már jobban van. Elaludt. Mondá neki.

-Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én ”laudanum Sydenhamiim”** az ilyen bajoknál csalhatatlan. A herczeg ráhagyta, hogy úgy van.”

*F4800

**ópiumos sherry BY Lord Sydenham, 1660 In: Jókai Mór: Egy az Isten, III. kötet, 82-95. old., Franklin társulat, Budapest, 1905 (negyedik kiadás)

Jelmezhez (holnap jelmezbál) keresek kelléket zárás előtt 10 perccel a papírboltban. Partykellékek közt böngészek, jobb híján. „Ördögszarv nincs?” „Volt, de elfogyott” néz rám a testes, rosszul sminkelt eladó-pénztáros. Elkeseredett arcomat látván biztatólag hozzáteszi: „nézd csak, itt szemben, a bizsus pont most rakott ki párat, szaladj át, hátha VAN MÉG NEKIK!”

 Volt. Kifizetem, visszanézek. 

Egymásra mosolygunk.

Telefon, otthon, este. Fiatal édesanya hív: "csak meg akartam köszönni a tanácsodat, sokkal jobban vagyok, és már nem is fáj!" A telefonnak mosolygok.

Fültanúja vagyok egy beszélgetésnek, ahol a fiatal édesanya meséli, hálásan és megkönnyebbülve a másik édesanyának: „képzeld, a gondozónő lefotózta nekem Lacikát, ahogy vidáman játszik, hogy nehogy azt higgyem, hogy egész nap sír, csak mert elváláskor szomorkodott. OLYAN jólesett, hogy ilyen figyelmes, most már én is tudok mosolyogni…”

Nagyáruházban szaladok a pénztárhoz, kezemben csak a legszükségesebbek. Előttem egy hölgy, rakott kosárral. Rám néz: „menjen csak, látom, siet, nekem tele a kosaram, soká tartok”, és előreenged.

Egymásra mosolygunk.

Tornateremben, az öltözőben leöntöm magam vízzel. Majdnem elbőgöm magam, nincs váltás tornanadrágom. A mellettem öltöző lány hozzám fordul” kéred a nadrágomat? nem izzadtam bele, csak gerinctornán voltam”.

Megköszönöm és egymásra mosolygunk.

Hivatalban vagyok, egy adminisztratív mulasztást követtem el. Kellően alázatosan bocsánatot kérek, próbálom helyrehozni a hibát. Közben felsóhajtok, félig magamnak” hogy fog az asszisztensnőm bánkódni, hogy elfelejtettük ezt a levelet…”. Hivatalnoknők magatartása azonnal megváltozik. „Jaj, mondja meg Neki, hogy ez bárkivel megeshet…nehogy ezen egye magát! Semmi baj nem történt…Ő mindig olyan pontos, precíz…mindenképpen nyugtassa meg!”

Hálásan rájuk mosolygok

Rövidáru-boltban ráncolót veszek. Boltosnő leméri, összecsavarja…aztán megkérdezi: csinált már ilyet? Varrt már fel ráncolót?” ennyire látszik rajtam az amatőrség? „Régen” felelem.  „Csak azért, hogy nehogy fordítva varrja rá, velem bizony már megesett.” „Hát, is tőlem kitelik” felelem elbizonytalanodva.

„Miért mondja ezt? BIZTOS REMEKÜL fog sikerülni!

Egymásra mosolygunk.

Kisfiam csontokat visz (előzetes egyeztetés alapján) kis osztálytársnőjének, mert ők büszke kutyatulajdonosok. Tanítónője ezt észreveszi, és megdicséri kisfiamat, amiért ilyen figyelmes, hogy a kutyákra is gondol. Mikor találkozunk, megköszönöm a TANÍTÓNŐ figyelmességét, hogy azt is észreveszi, hogy melyik gyerek mit hoz magával…és természetesen

egymásra mosolygunk.

Kisleányka, csodálja a frissen nyílott ibolyákat a játszótéren. Meg szeretne szagolni egyet. Hasrafekszik, és a virágokhoz tartja az arcocskáját. 

Eszébe sem jut leszakítani.

Befelé mosolygok.

Elérkezett életemben az az idő, mikor úgy éreztem, a hátizsákos megjelenés vállalhatatlan kevésbé vállalható. Értelmesebbeknek ez hamarabb eljön, én most jutottam idáig. De mibe pakolhatnék?

És ekkor bevillant, hogy hosszú évekkel ezelőtt szakvizsgázni sem hátizsákkal mentem, ó én konformista…meg kell legyen valahol! Éééés: meg is lett. Az érzelmi túlfűtöttségben letettem egy békés, zavartalan, pókhálós sarokba, és azóta ott pihen. Nosza hát, éljen a Gondviselés, nem kell nekem súlyos tízezreket költeni új táskára, íme, itt a szakvizsgázós táskám (anyósom jóvoltából, aki volt kedves nekem ajándékozni a sajátját #nőiösszetartás).

A táska megvolt, nem is volt penészes, de volt neki tartalma…amit ki kellett pakolni, hogy beleférjek (nem fértem)… szeretném megosztani Veletek, mert kortünet, vagy a fene tudja.

11 órától, az óramutató járásának megfelelő irányban:

„Amlator” feliratú higiénés kendő.

Alatta egy elem valami ismeretlen játékból (megvan végre!).

Reklámtoll.

50 faktoros Vichy termékminta (? Ezt miért? Mire számítottam? Vár a napfényes strand? NOVEMBERBEN?!)

"P" feliratú piros pendrive (rajta a tételek, gondolom).

Gyűrött, de tiszta papír zsebkendő (ezek szerint nem sírtam, csak befelé).

Dm-es szőlőcukor (mért nem ettem meg?).

Alatta gyógyszer-prospektus (Eliquis).

Alatta Telekom-felhatamazások (tesók Németo.-ban, nyilván vmit intéznem kellett vizsga után).

Cetli, vérkép-töredékkel (tétel?).

Vizsga-behívó.

Toronyirány, katolikus újság (alighanem betértem a templomba, előtte, kétségbeeséstől vezérelve, vagy utána, hálából, már nem tudom. Remélem, mindkettő.).

Tollak.

Tollak.

Tollak.

Ismertető a nyílt napról az iskolában (a kisebbik fiam akkortájt akarhatott kezdeni a suliban).

Szőlőcukor again.

Valami színes cukorka (de az tuti nem én voltam, nem tudom, hogy került oda, szerintem valaki utólag belerakta).

Még egy Vichy termékminta (rejtély: ennyire akartam napozni?!).

Lottószelvény. (bármikor bejöhet).

:-)

U.i.: Persze, a háti űrtartalma nem állt arányban az elegáns kézitáskával…úgyhogy…:-D

91 évvel ezelőtt, január 13-án Franek Teréz egy Bácsalmás környéki  tanyán világra hozza elsőszülöttjét, egy lánycsecsemőt, akit Margitnak neveznek el.

Ő az én apai nagymamám.

Teréz később még két fúnak ad életet, a legkisebbel együtt szállnak sírba 1941 körül, (körülbelül olyan idősen, mint én most vagyok); családi történelem szerint Rém és Borota között szekereztek, mikor egy eső elkapta őket, ekkor fázott meg végzetesen dédanyám (vagy ezután lángolt fel a tébécéje…ki mondja meg?).

Nagymamám ekkor 13 éves volt. Dédapám a gyászév letelte ELŐTT újranősült. Nagymamámat nem sokkal később  a szabadkai tanítóképzőben találjuk…a háború miatt Bajára menekülnek az apácák, így a Miasszonyunkról nevezett kalocsai szegény iskolanővéreknél szerez tanítónői oklevelet, melyet megcsodálhattam néha. Már majdnem apácának állt, de Baján már elkezdett udvarolni Neki leendő nagypapám, az egyke parasztfiú a félárva lánynak…unokatestvérének adta ki magát, így látogathatta meg nagyritkán a tanítónő-növendéket.

Összeházasodtak, négy gyermekük született, az elsőszülött: édesapám.

Nagymamámnak fogalma sem volt (bár, ki tudja?!) a feminizmusról, és ha lett is volna, szerintem jellegzetes mozdulattal a sarokba hajítja (valahogy a paraszt-polgár családokban a baloldali dolgok nem örvendtek különösebb népszerűségnek, ki tudja, miért): dolgozó nő volt, gyermekek generációit tanította írni-olvasni, vezette a háztartást, öko-bio élelmiszerekkel táplálta a családját…és nem éreztem soha, hogy elégedetlen lett volna a sorsával.

Mikor papáért jöttek 1956-ban, negyedik gyermekét fürdette, ha már melegített vizet, a csirkéket is előkészítette kopasztani, állt gőz a konyhában és jöttek a férjéért a pufajkások (nagypapám bezárta a pincébe két napra  a párttitkárt a forradalom hevében és éheztette kicsit: Lenin-köteteket dobált le neki a pinceablakon, hogy ezeket eszegesse…vérengző személyiség volt, na); mama rásegítette a kabátot és nem szólt egy szót sem.

1990 után mondjuk, 32 percig tűrte, hogy nagypapám a bácskai kis faluban kirakja az ablakba, hogy MDF –iroda :-) (Lehet, hogy nem bízott a rendszerváltásban? :-)

Hogy miket tanultunk tőle, ezt majd később mondom el.

Ma lenne 91 éves.

A képen: nagymamám elsőszülött kisfiával (1950)

József megfogta fuvoláját, a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Úgy vélte, legfőbb ideje, hogy Mária elpihenjen: hiszen nem kis dolog az, ha az ember – s méghozzá éjnek idején – gyermeket hoz a világra. Olyat fog játszani, gondolta, ami álomba ringatja sorjában, elébb az anyját, majd a kisdedet, utolsósorban pedig az istálló állatait, amelyeknek ugyancsak nyugtalan éjszakájuk lehetett: ritkán esik meg, hogy állat szülni lássa az embert. Vajon megértették-e, tűnődött, hogy mi is történt úrnőjükkel, akit még soha nem hallottak sírni? 
Gyöngéden szólt a fuvola, s oly tápláló-pihentetőn, hogy József maga is elálmosodott. Odakünn a karácsonyéji nagy hideg megropogtatta az istálló falait, és megszikráztatta az égen a csillagokat. A szomszédban az egyik zsúpfedeles, hasas falú, nagy parasztház udvarán egy nedves orrú kiskutya hangosan panaszkodott a hidegre: elsőnek őt altatta el a mézillatú fuvolaszó. De Mária sem volt rest, alighogy a kutya elhallgatott, és egyenletes, békülékeny szuszogásából kitudódott, hogy már nem fázik, maga is a falnak fordult és elszunnyadt. Édes arca kipirult álmában, piros ajka csillogni kezdett, kis kezén, melyet arca alá fektetett, egy verejtékcsepp fénylett, mint egy gyöngyszem, buzgalomból és elégedettségből. Egy kicsit szuszogott is, hogy kiengesztelje fáradtságát, s a lábujjait durcásan kiegyenesítette a takaró alatt, hogy hadd feledkezzenek már el a vajúdás fájdalmairól: úgy aludt, mint aki elvégezte a dolgát. S alighogy József ezt észrevette, neki is lecsukódott a szeme, a fuvola kihullott a kezéből, s a szalmán végigdőlve hortyogni kezdett, ahogy egy apához illik. 
A gyermek azonban még ébren volt és mosolygott. Miért is igyekezett volna oly sürgősen elaludni, amikor épp csak hogy megpillantotta a világot, s a szemecskéjével, fülével, orrával is tudomásul kellett vennie mindazt, amit boldogságával már tudott. De nem szólt egy szót sem, nehogy felébressze a kis jászol előtt fekvő Józsefet, s két kezét szelíden ökölbe szorítva, mozdulatlanul nézte feje fölött a szürke mestergerendát, amelyet már simává koptatott az állatok lélegzete. S minthogy hideg volt, szája fölött a saját kis lélegzete is láthatóvá vált, hogy ezt is megismerje ezen az első napon. 
Mert lám, alighogy az anya és az apa elaludt, az istálló érezhetően hűlni kezdett. 
Az ökör aggodalmasan megrázta a fejét. – Hideg van – mondta –, meg fog fázni! A szamár felemelte a fejét, melyet a tanúság fáradalmaitól a deszkapadlóig lógatott, és bársonyos orrcimpáin át harsogva beszívta a levegőt. 
– Csendesebben – morogta az ökör elégedetlenül –, mert még fel találod ébreszteni. 
– Hisz még nem is alszik – dünnyögte a szamár. 
Ezt az ökör is tudta, hisz egy pillanatig sem vette le a szemét a jászolról, amelyben a kisded kerekre nyílt ragyogó szemekkel, mozdulatlanul feküdt, s csak apró, bimbószerű ökleit rezzentette meg olykor, ha egy-egy légy szállt el fölötte. Hogyne tudta volna, amikor ennél még jóval többet is tudott! 
– Tudom, hogy nem alszik – válaszolta -, de azért te csak maradj csendben, mert mégiscsak felébresztheted. Mit tegyünk, hogy meg ne hűljön? 
– Keltsük fel az anyját? – kérdezte a szamár. 
– Nem – felelte határozottan az ökör, aki Máriát nem kevésbé szerette, mint a kisdedet. – Pihennie kell, mert egész este sírt szegény. 
– Hát akkor? – kérdezte a szamár, aki még mindig nagyon fáradt volt, s így semmi sem jutott az eszébe. 
Mind hidegebb lett, az istálló apró ablakán bevilágított a csillagsütötte udvar, és fényével ezüstszínűvé festette az ökör és a szamár farát. Mária egyre könnyebb lett álmában, József egyre vaskosabb. Az újszülött alatt a frissen szedett szalma hirtelen illatozni kezdett, mintha széna volna. 
Az ökör restelkedett. Nem szeretett leleményesebb lenni senkinél a világon, de most mégsem hallgathatta el, hogy volna egy épkézláb tanácsa, amelyet más, nála okosabb is megfogadhat. Elfordította a fejét szégyenében. 
– Álljunk szorosan melléje – mondta –, s melegítsük meg méltatlan testünkkel. Ha nem bírja a szagodat, akkor majd kissé elhúzódhatsz. 
– Jó lesz – helyeselte a szamár. 
– Te jobboldalt állsz majd, s elfogod a jobb oldali hideget, én meg baloldalt elrúgom s elmarom a bal oldali hideget. 
Így hát felálltak ketten, kétoldalt a jászol mellé, s az ökör nagy igyekezetében még be is görbítette a testét, hogy lábtól is jusson egy kis védő sövény a hideg ellen. A szamárnak azonban rövid időre el kellett hagynia helyét: fejével kitaszította az istálló ajtaját, kiballagott az udvarra, s illemtudóan ott végezte el szükségét. Mire visszajött, álmélkodva látta, hogy az ökör nagyokat fújtatva, leheletével melegíti a kisdedet, oly magától értetődően, mintha csak valami kis borjút ápolgatna. 
Milyen merész egy állat, gondolta, s bensejében egy kis irigység kelt, az első alacsony érzés Betlehemben a gyermek születése óta: nem csoda, hogy az ablakra abban a pillanatban egy kevés pára futott fel, s az istálló egy árnyalattal elsötétedett. Mi minden nem jut az eszébe, tűnődött az istálló ajtajában állva, pedig máskor, ha az úton keresztbe teszek eléje egy szalmaszálat, hát nem tud továbbmenni tőle. Most pedig milyen nagy gondolatai támadnak! 
Az ökör szerencsére nem látta meg, mert háttal állt az ajtónak, rendületlen nyugalommal melengette az újszülöttet. Ez fénylő nagy szemével csendesen nézte, s oly elégedett volt, hogy még a két öklöcskéje is szétnyílt: először, amióta a világon volt. Mire a szamár a jászol mellé ért, az ökör már a kisded lábujjait lehelgette. Négyszer fújt rá mindegyik lábra. A szamár megsebzett szíve megbékélt. 
No lám, gondolta, mégiscsak ostobább nálam. Még ötig sem tud számolni. 
– Miért fújsz te csak négyszer mindegyik lábra? – kérdezte súgva, hogy a gyerek meg ne hallja: mert nem akarta megszégyeníteni előtte az ökröt. 
– Annyiszor fújok, ahány lábujja van – felelte ez. 
A szamár szívébe nagy szánalom költözött. 
– Még egyszer fújj – mondta –, még egy van ott! 
Az ötödik ujja azonban olyan piciny volt, hogy az ökör csak most vette észre, hogy jobban odanézett. Gyorsan ráfújt még kettőt-kettőt, hogy pótolja az elmulasztottat, a szamár pedig úgy helyezkedett el a jászol mellett, hogy farkával elhessegesse a legyeket, amelyek kettőjükről az újszülöttre szálltak. Nagy csend volt az istállóban, csak az ökör boldog lihegése s a szamár farkának suhogása hallatszott: József és Mária oly szorgosan aludt, hogy szinte belesimultak az éjszakába. Az ökör a maga lassú módján elgondolkozott a szamár felől: vajon illő-e, így elmélkedett, hogy hátat fordít a kisdednek. De hamar megnyugodott: csak tudja, hogy mit csinál, gondolta. 
Mindkét állat olyan erősen gondolkodott, hogy az istállóban csakhamar melegebb lett. A szamár már úgy nekibátorodott, hogy egyengetni kezdte a szalmát a kisded rózsaszínű teste alatt: fogaival elhuzigált néhány összegubancolódott szálat a gyermek farocskája alól: egyszer az orrával majdnem hozzáért a lábához is. Amikor restelkedve elkapta a fejét, a kisded megszólalt. 
Nem szólalt meg igazán, mert még nem tudott, csak mosolyogni és sírni: de azért az állatok minden szavát megértették. S rögtön fel is hagytak munkájukkal, a legyezgetéssel és melengetéssel: úgy meg voltak döbbenve, hogy a szamár feltartott farka hirtelen megmerevedett, mint az alázat zászlaja, az ökör nyitva felejtett szája előtt pedig apró gomoly formájában megállt a lehelet. 
A kisded szava azonban oly gyöngéd, vidám és türelmes volt, hogy csakhamar magukhoz tértek ijedtségükből. – Miért fújsz te rám? – kérdezte az ökörtől. 
Sokáig hiába várt a feleletre: bár az ökör már nem félt, de még egyelőre nem bírta becsukni nyitva felejtett száját. 
– Te meg miért legyezel engem a farkaddal? – kérdezte a kisded egy idő múlva a szamártól. 
Ez ugyan hamarabb feltalálta magát, mégsem tudott válaszolni, a szíve úgy reszketett az örömtől és a büszkeségtől. Elfordította ormótlan, nagy fejét, nehogy meghatott nyála a jászolba csöpögjön. 
– Nos? – kérdezte a kisded egy óra múlva. 
Az ökör egyik elülső patáját óvatosan végighúzta a jászol előtt frissen felhányt szalmán, és szarvával egy csöppet, alig észrevehetően megböködte a levegőt. 
– Te felelj először! – súgta a szamárnak. 
– Miért? – kérdezte ez. 
– Mert te vagy az okosabb – mondta az ökör. 
– De te erősebb vagy – vélte a szamár. 
Ezen egy ideig eltűnődtek, s mint ahogy ilyenkor szokás, ártatlan nyálukkal benedvezték maguk előtt az istálló padlóját. Egy kis harag is gyűlt fel szívükben önmaguk ellen, hogy minek is tettek olyat, amiért a gyermek kérdőre vonhatja őket, s ha már megtették, miért nem tudnak megfelelni neki. Tán rosszul tettük, amit tettünk, gondolta az ökör, hátha nem kellett volna megmelengetni? Mily tiszteletlenség, hogy nem felelünk, gondolta a szamár, s jóvá lehet-e ezt tenni valaha is? 
– Miért nem válaszolsz már? – súgta az ökörnek. 
– Hát te? – súgta ez vissza szégyenkezve. 
– Téged kérdezett meg először – mondta a szamár szelíden, határozottan –, tehát előbb neked kell felelned. 
– De nekem négy gyomrom van – védekezett az ökör –, s így tovább tart, amíg megemésztem a kisded kérdését. 
A szamár most már felbőszült: látnivaló volt, hogy ellenfele letér az igazság és a méltányosság útjáról. Két hosszú, szőrös füle megmerevedett felháborodásában. 
– Ó, te szamár – mondta haragosan az ökörnek. 
Ez meglepetésében oly gyorsan emelte fel a fejét, hogy szarvával majdnem beleakadt a jászolba. – Hogyan? – Kérdezte megrökönyödve. – Én, szamár? Hisz te vagy a szamár. 
De nem folytatták a vitát, minthogy mindketten fél szemükkel a kisdedre sandítottak, észrevették, hogy ez úgy mosolyog, oly szelíden és mégis csillogón, mintha kinevetné őket. Lám, nem haragszik rám, gondolták mindketten ujjongva, s lehet hogy a barátomra sem neheztel. 
Az ökörnek egyszerre megeredt a nyelve. 
– Azért lehelek rád – mondta –, hogy olyan erős légy, mint amilyen én vagyok. S hogy olyan jó szagod legyen – tette hozzá elbizakodva –, amilyen nekem van. 
– Én pedig – mondta a szamár, a szavába vágva, mivel attól tartott, hogy az ökör nem engedi szóhoz jutni –, én pedig azért legyezlek a farkammal, hogy elkergessem arcodról a legyeket, amelyek barátom orráról szállnak rád. 
– Azért fújok rád – folytatta az ökör –, hogy megmelengesselek. Bocsáss meg, hogy a lábadra csak négyszer leheltem, de oly pici az egyik ujjad, hogy nem vettem észre. 
– Én pedig – mondta a szamár – azért hessegetem el a legyeket, amelyek a barátom orráról szállnak rád, mert ártalmasak az egészségre, s kárörvendő rossz szavakat súgnak az ember fülébe. Bár lehet –tette hozzá tiszteletteljesen –, hogy a te füled előtt megtartóztatják magukat! Vajon meg fog-e nőni még a füled? – kérdezte kíváncsian. 
A kisded úgy hallgatott, mint aki felelni készül, az állatok gyorsan elnémultak. Az egyik hallgatás füstszínű volt és csupa kérdés, a másik aranyszínű, és csupa bizalom. Odakünn, az istálló ajtaja előtt egy kis szürke egér ült hátsó lábán, a csillagok fényében, orrát az ajtó felé fordítva: ő képviselte a mezei csendet. A csűr fölött, az udvar túlsó felén a látóhatár alacsony övezetében egy kék csillag szállt fel az égre, s célirányosan, lassú mozgással Betlehem felé vette útját. 
– Miért melengetsz te engem? – kérdezte a kisded az ökörtől. – Miért adod nekem az erődet? 
Ha nem lett volna oly nagymérvű tiszteletlenség, az ökör vállat vont volna. 
Lehet erre a kérdésre egyáltalán felelni? Ha volna rá felelet, az ugyanakkora, ugyanolyan súlyos, s a fejétől a farkáig ugyanolyan alakú volna, mint maga az ökör. De honnét szedjen a csöpp kis agyából ekkora feleletet? 
– Nos? – kérdezte a kisded. Miért? 
Az ökör meg sem mert moccanni. 
– Miért hessegetted el arcomról a legyeket? – kérdezte a kisded a szamártól, s néhány pillanatra behunyta a szemét, hogy az állatok kedvükre vonogathassák a vállukat. De most már a szamár is úgy állt, mint a cövek, még a bőrét sem merte megrándítani: hisz az ő felelete is akkora volt, hogy nem fért el a fejében. 
– Nos? – kérdezte türelmesen a kisded. 
Az istálló túlsó sötét sarkából ekkor egy kevés panaszos bégetés hallatszott: oly fodros, átlátszó, ezüstszínű volt, mint egy csöpp bárányfelhő, amely elszáll a hold alatt. A gyermek elmosolyodott. A kis fekete bárány, amelyet eddig eltakart a sötétség, s most hangja által láthatóvá vált, megnyugtatta a szívét: hiszen alig volt valamivel nagyobb nála. Ha fel tud kelni a jászolból, bizonyosan odatipegett volna hozzá… 
– Hozzuk ide? – kérdezte szolgálatkészen az ökör és a szamár, akik mindketten titkon abban reménykedtek, hogy a kisded elfeledkezik kérdéseiről. Az ökör boldogságában egy kicsit megnyalta széles nyelvével a gyermek lábujjait: tán nem veszi észre, gondolta bizakodón. 
A kis fekete bárány azonban, amely csak hangja által vált láthatóvá, már ismét eltűnt: oly gyönge volt, hogy csak akkor tudott volna segíteni a kisdeden, ha előbb magán segít. A szamár lopva hátranézett, de mire tekintete a sarokba ért, a bárány már sehol sem volt – csak egy kevés, kesernyés gyapjútakaró úszkált a levegőben, mint egy kis gyapjas bárányfelhő. S mivel a szamár tudta, hogy most már végképp nem halogathatja tovább a feleletet, tehát térdre ereszkedett a jászol elé. 
A jászol túlsó oldalán az ökör is letérdelt. Nem esett nehezére, habár a jobb térde kissé fel volt sebezve, de úgy helyezte el a súlyát, hogy az inkább a szíve felőli oldalára billent. Fejét a szalmás padlóra fektette, csak nagy, szégyenkező szarva ért fel a jászol faláig. 
A kisded pedig megértette, hogy ez az állatok felelete, s a szíve elszorult: először, amióta a világra jött. De nem szólt egy szót sem, s a térdeplő állatok szerencsére nem láthattak fel az arcára, amelyen a halál egy percre végighúzta sötét árnyékát. Hiába is szólt volna, mert körös-körül mindenki elindult a szolgálatára, s a két jámbor állat mögött már az egész világ térdre ereszkedett. A kisded tudta, hogy akit szeretnek és szolgálnak, annak meg kell halnia, s minthogy még csak néhány órája jött a világra, megsajnálta magát és sírva fakadt. De ezt senki nem vehette észre, mert már egy perc múlva újra mosolyogni kezdett, s két öklöcskéjével elmorzsolta a szeme sarkában lágyan fénylő könnyeket. Mindössze Mária sóhajtott fel álmában, s kezével egyszer lassan végigsimított kipirult anyai arcocskáján. 
Odakünn pedig a kemény világ szolgálattételre készülődött. 
A szomszédságban nagy hajnali torokreszeléssel s krákogással felkeltek a pásztorok, hogy illő időben üdvözölhessék az újszülöttet. Legtöbbjük kezet is mosott ez alkalommal, majd megkötözték kutyáikat, s markukba köpdösve, ahogy a nagy vállalkozások előtt szokás, előkotorták a sarokból legszebb pásztorbotjukat. A háromkirályok már javában nyelték a port az országúton: toronyiránt haladtak, nyílegyenesen, amerre az égen futó kéken hunyorgó csillag mutatta az utat. 
Az ökör meg a szamár még sokáig térdepelt a kisded előtt. Lám, mégiscsak megfeleltünk neki, gondolták elégedetten, s fejüket a padlóra fektetve, pislogva, csendesen nézegették egymást a jászol alatt.

(Kép: Giotto: Jézus születése; Padova)

ÉN elégedetten szemléli művét, több zsák ruhát, cipőt készített össze adománynak

LELIKIISMERET Most elégedett vagy, mi?

ÉN meghökken Mitagadás…mért, nem szabad?

LELIKIISMERET számonkérően És mégis mitől vagy olyan nagyon elszállva

LELIKIISMERET védekezően Nézd, mennyi mindennel segítem a rászorulókat…sportcipő

LELIKIISMERET elnézően Kinőtték a gyerekek, mi?

ÉN védekezve Ki, persze, de nagyon jó állapotban van, alig hordták…

LELIKIISMERET gonoszul Vagyis olyan jól megy, hogy alig hordták, kinőtték, kaptak újat, igaz?

ÉN Ha így fogalmazol…

LELIKIISMERET Így. Mert ez az igazság.

ÉN És ez jó kis kabát, nézd, tiszta jó! Bőr!

LE kezd megenyhülni Drága volt legalább?

ÉN büszkén Nem dehogy! Turkálóban vettem, kitisztítottam…

LELKIISMERET Ja, hogy megvetted és nem hordtad?! És most veregeted a válladat, hogy mekkora király vagy, hogy jótékonykodsz?! megvetően Szánalmas!

ÉN szégyenkezve Igazad van!

LELKIISMERET Még nem végeztem! Ezek a cuccok nem kellenek Neked, de sajnálod kidobni, mert pazarlásnak éreznéd… a rászorulók csupán úgy jönnek a képbe, hogy csökkentik a „kárbavész” érzetedet, és cserébe még kicsit jónak is hiszed magad, hát hallod…

ÉN Igazad van…de mit tegyek? reménykedve Szerintem azért örülnek majd egy kicsit

LELKIISMERET szigorúan A NOANOA bőrkabátod? Azt is beleraktad?

ÉN megijed Még nem is volt rajtam…!

LELKIISMERET kegyetlenül Mert nem áll jól! Rakjad bele a csomagba, és írj egy levelet a következő szöveggel:  „Kedves Címzett! Kérlek fogadd szeretettel ezeket a ruhákat/ciőpket/táskákat! Ha nem tetszenek, vagy nem jók Rád, nyugodtan tedd pénzzé bármelyiket (jófogás): ne érezd úgy, hogy illik megtartani! Szeretettel üdvözöllek, Feladó.” Kész?

ÉN Kész. Most akkor jó?

LELKIISMERET Nem vagy reménytelen. Legközelebb azt gyakoroljuk, hogy ha két pár csizmád lesz, a jobbat-szebbet,a Vagabondot tegyed bele a zsákba, ne a kínait, oksa?