„Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig aludt.
...
Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi emlékei közt.
...
Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott az írószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút, és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?
- Nincs.
- Nem fáj-e valamije?
- Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabenn fáj valami.
- Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Ne küldjek orvosért?
- Ne.
Estefelé elhívatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt, mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette, és még egy üveg tokajit hozatott.
...
Koccintottak az erős eszenciával.
Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapír csak pillanatnyira csillapították. Rettenetesen bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kísérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ iránt.
...
Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jólesett neki, rettenetes belső forrósága lehetett.
Déltájban még erősebbek lettek a görcsök, s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért vagy papért?
...
A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve fejét a párnákról, és a fejéhez támasztott kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.
...
- Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel - lihegte alig hallhatóan -, hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.
Behunyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jólesne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.
A beteg sóhajtott:
- Nem elég sima a kezed, nem elég... El van durvulva a kezed, Ancsura!
...
Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: »Hallom a tülköt, hallom«, aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.
Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel, s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott, és az esernyőt tartotta görcsösen.”
"Apa szívem, fáj a fejem. Apjától több megértést vár. ...
- Jó lesz Jancsit elhívatni. Dőlj le, amíg a doktor bácsi megjön.
De a doktor bácsi sima, kerek arca nem mosolyog, ahogy szokott:
- A szokásos téli leromlás. Feküdjön egy hétig, ráfér a pihenés. Szedje csak a kína-vasbort, más orvosság nem kell.
Egyébként vasbor most is kapható
Egy nap, kettő, csak eltelik olvasással, de egész nap egyedül van. ...Csütörtökön már nem bírja tovább, megkéri anyját, izenjen el Mózerékhoz, hogy Magda jöjjön el a leckéket kijegyezni. Kijegyezni való csak Mihaila nővér tárgyainál van. ...Öreg, nem sokat tud, könyvben követi a felelőt, de csak pislog bele, azt hiszi, nem látják. Valamilyen titokzatos oknál fogva az egészségtant is ő tanítja és mindig zavarban van (szegényke...). Nehéz belenyugodnia, hogy az emberi testnek belső részei vannak. s azokat meg is nevezik. A kihagyások itt komplikáltabbak. Úgy tér ki a nehézségek elől, hogy bekezdést, meg a kérdéses sort nevezi meg, s hogy hányadik szótól meddig kell áthúzni. Dehogy olvasná fel, hogy hastífusz.
-A címszót húzzák át, írják fölé, hogy : Altesti hagymáz. - Amit nem tud illendőbb szóval helyettesíteni, egészen kihagyja.A könyvükben több a törlés, mint ami bent marad."
„Ma már nehéz erről beszélni, sok év telt el azóta, és a medicina rengeteget fejlődött, de annak idején az volt az érzésem, hogy Karpeta sokkal jobb kezelőorvos, mint diagnoszta. Ez képtelenség, ugyebár. Jó diagnózis híján az ember nem alkalmazhat jó terápiát. Ezt mindig is így tanították s lényegében az orvostudomány egyik alapvető szabálya. Csakhogy – a medicina több is, kevesebb is a tudománynál. Köztünk szólva, a fiatal vagy ostoba orvos abban a hiszemben él, hogy ő gyógyít. Óriási tévedés, kedves uram. A páciens gyógyul Az orvos csak segíti ebben. S amikor azt mondom, hogy Karpeta jobb kezelőorvos, mint diagnoszta, ezt úgy értem, hogy különleges tehetsége volt hozzá, hogy felkeltse az emberekben a gyógyulás akarását. Képes volt mozgósítani a betegeiben a maradék egészséget, hogy aztán szervezetük maga küzdje le a kórt. Tudja, ha egy orvosból hiányzik ez a képesség, akkor semmire sem megy a tudományával, még ha úgy köpi is a differenciális diagnózist (sic!), mit a számítógép. A gyógyításban a betegség leküzdésénél alighanem a fontosabb az egészség riadóztatása. Ha tetszik, he nem, félig-meddig sámánok vagyunk, kedves uram. A sebészek, akik belenyisszantanak az emberbe, s utána bevarrják, azok talán nem (:-D), de nálunk, a belgyógyászatban, ahol a belső szervek kölcsönös kapcsolatáról tulajdonképpen még mindig édeskeveset tudunk, nálunk így van. Na persze, a sebészetnek nincs is köze a tisztességes orvostudományhoz (???). Senkit nem akarok megbántani, de a sebész valahol a doktor, a mészáros meg a bádogos között áll, ugyebár (??? your words, not mine). „
In: Jaroslav Boček: Karpeta doktor esete, Európa, 1988, 122.old. Kiemelések tőlem, B.K.
"Azokban a háború utáni években nehéz volt orvosnak lenni. Gyógyszer sehol, csak a zsákmányolt aszpirin a Wermacht tartalékaiból, valamint kaptunk a Vörös Hadsereg feleslegéből is, utána már csak a jó szó maradt. Kevés élelmiszer, kevés ágy, ronggyá mosott ágynemű és rengeteg ember, akik mintha összebeszéltek volna: vége a háborúnak, épségben megúsztuk, most aztán betegeskedhetünk. Karpeta meg a penicillinről áradozott. Igen ám, de penicillinhez akkoriban csak az amerikai zónában lehetett hozzájutni, nem pedig nálunk.
Ez az, ami nem volt. Ez sem. (Kép: DailyNutmeg)
Úgy gyógyítottunk, ahogy tudtunk, ugyebár. S ekkor nőtt meg Karpeta igazán a szememben. Nem tudom, hol tanulta ezt ez az ember. Nyilván a lágerban, ahol valószínűleg még kevesebb gyógyszerük volt, mint nekünk. Merőben kezdetleges gyógymódokat alkalmazott a kórtermeiben. Száraz és nedves pakolásokat (!), hideg és meleg borogatásokat (!!!), feltúrta a kórház gyógyszertárát, talált ott a szekrényben néhány üveg szárított gyógyfüvet, fogalmam sincs, hogy kerültek oda, talán még abból az időből maradtak, amikor a Bulovka kórházat felszerelték, és mindenáron teát akart belőle főzni a betegeknek. Nekem nem nagyon tetszett a dolog. A mindenit, háborogtam, végtére is orvosok vagyunk , nem füvesasszonyok. Karpeta erre halkan megjegyezte, hogy az ember több ezer évig gyógyított a modern kémia vívmányai nélkül, úgyhogy mi is ellehetünk nélkülük néhány hónapig. Ebben van valami, ugyebár. S amúgy sem volt mit adnunk a betegeinknek, ráhagytam hát, próbálja meg.
Kis ezerjófű (Fitorterápiakalauz)
S tudja, hogy hatott a gyógytea? Hogy Karpetának sikere volt vele? A nővérek ugyan szentségeltek, több volt a munkájuk (:-D), az emeleten pedig bodza- meg ezerjófű- meg jó ég tudja, milyen dudvaszag terjengett, úgy éreztem magam, mintha füvesasszonynál volnék, ezek az illatok jóformán teljesen elnyomták a valódi kórházi odőrt (ezért ez nem AKKORA baj, szerintem), de tény, hogy a legrosszabb időket így vészeltük át. A nedves pakolásokat pedig még sokáig alkalmaztuk, gyakorlatilag addig, amíg nem volt megfelelő mennyiségű penicillinünk."
Folyt. köv.
In: Jaroslav Bocek: Karpeta doktor esete, Európa, Bp. 1982, 121, old. Kiemelések tőlem, B.K
"Harmadik osztályban nyári táborban voltunk egy hónapig. A tanító néni jó előre bejelentette, hogy ebéd után aludnunk kell. Engem külön figyelmeztetett, hogy hazaküld, ha zavarni fogom a többieket.
Már előre rettegtem az alvástól. Elloptam hát a papa házipatikájából három doboz Szevenalettát (oh én még emlékeszem erre..általánosban én is kaptam :-D) . Tudtam, hogy ezt a gyógyszert adják a gyerekeknek, ha nem akarnak aludni. És az ominózus délutáni alvás előtt úgy osztogattam a tablettákat, mint a mikulás. Néhányszor megúsztam a dolgot. De aztán az egyik tanítónő észrevette, mit művelek. Sikoltozni kezdett. Nekünk estek, kikaparták a szájunkból a gyógyszert, ránk parancsoltak, hogy nyújtsuk ki a nyelvünket, az ínyünk mögött kotorásztak, hogy nem dugtuk-e oda a tablettát. Nekem átkutatták a holmimat a Szevenalettát elkobozták és azonnal telefonáltak a papáért. Ez volt életem legszörnyűbb délutánja. Ültem a padon, mint egy gonosztevő, sejtettem, hogy valami szörnyűséget követtem el és ráadásul másokat is belerángattam, de ugyanakkor sértve éreztem magam, mert hiszen csak azt akartam, hogy ebéd után minden gyerek szépen aludjon. Mindennek tetejében el voltam készülve rá, hogy rettenetes verést kapok.
Már sötétedett, mikor a papa megérkezett. S tudja, hogy még csak el sem fenekelt? Kikérdezett, s azonnal megértette (olyan jó fej), hogy ami történt, az én fene nagy jószándékom diktálta. Ezt alighanem a tanítónőknek is elmagyarázta, mert nem küldtek haza, s másnap már ők is nevettek az eseten. Csak hazatértem után magyarázta el papa, hogy a gyógyszer egyúttal méreg is, és megtiltotta, hogy bármit is kivegyek a házipatikából."
In: Jaroslav Bocek: Karpeta doktor este, Európa, Bp., 1988, 44. oldal, fordította Körtvélyessy Klára (eredeti megjelenés: Prípad doktora Karpety, 1982)
"Az ügyvéd és titkárnője beléptek Morris Alburg éttermébe. A hátsó, függönnyel elkerített fülkébe mentek. Della sóhajtott, Mason kisimult arcát szemlélte.
- Hát nem tudom, hogy csinálja. Én olyan vagyok, minta mosogatórongy.
Morris Alburg intett a pincérnek, hogy elmehet, majd ő veszi fel a rendelést nagy becsben tartott (!) vendégeitől.
- Nehéz nap volt, Mr. Mason?
- Meglehetősen – ismerte be Mason.
- Gondolom, a bíróságon...
A ügyvéd a fejét rázta.
-Tanúkihallgatás, Morris – magyarázta Della Street, gyorsíró jegyzettömbjére mutatva.
Gyorsírás. Egyike az Élet nagy rejtélyeinek
Alburg értetetlenül biccentett
- Italt?
- Két dupla Baccardit – mondta Mason. Egy kicsit savanykásan.
Morris továbbította a rendelést.
- Nagyon jó a sült csirke-javasolta. – És a bifsztek is kitűnő – hüvelyk- és mutatóujját az ajkához emelte, cuppantott.
Della Street felnevetett:
- Mitől ilyen előkelő, Morris? Hát ezt meg honnan vette?
- A bifszteket?
- Nem, a mozdulatot.
Alburg elvigyorodott.
-Egy filmeben láttam egy pasastól- vallotta be. – De látták volna azt a szemetet, amit utána kihozott! Olyan kemény bifszeteket, akár a cipőtalp...
Ennyit a mozdulatokról – vágott közbe Mason. – Hozzon nekünk két vékony bifszteket, közepesen átsütve, sok krumplival. Hozzon kenyeret és...várakozóan Della Streetre nézett.
Della bólintott: - És fokhagymát is. (Kész vagyok. Perry OLYAN udvarias...A fokhagyma hölgytársaságban nem magától értetődő...és Della rögtön megérti...IMÁDOM!)
Medium rare
Rendben- mondta Alburg. Mindenből a legjobbat fogják kapni. A legjobbat!
Tehát vékony bifsztek, közepesen átsütve, sok krumplival -ismételte Mason.
A legjobbat! – visszahangozta Alburg és lement. A zöld függöny visszahullott.
Mason cigarettával kínálta (kínálta :-)) Dellát, gyufát keresett. Mélyeket lélegzett, félig lehunyt szemmel, lassan fújta ki a füstöt.
...
nem öblös, de párás
Morris Alburg jött vissza a koktélokkal-az öblös poharakat vékonyan befutotta a pára.
Mason és Della Street szótlanul ittak.
-Ahogyan maguk a szemükkel beszélgetni tudnak...vonta meg a vállát.
Mr. Masont fárasztja, ha a szájával kell beszélnie-mondta némileg zavartan Della Street."
Ó, igen.
In: E.S. Gardner: . A molyrágta nerc esete, Bp, 1982 (fordította Csáki Judit) 5-7. oldal. Eredeti megjelenés: The case of The Moth-Eaten Mink, 1952
Délelőtt tanácsadás, délután rendelés (éjjel meg ügyelet, de az nem minden csütörtökön van, de most pl. igen.) Szeretjük a kisbabákat, de sajnáljuk, mikor sírnak...kettős érzés nagyon. Első versenyzőnk egy tüneményes lombikbaba, kiegyensúlyozott, mosolygós, ilyenkor különösen fáj, mikor eltörik a kis arca a sírástól.
Vagy, amikor két oltást kapnak, és az egyikről még elvarázsoljuk a sírásveszélyt, mint a mai három hónapos kislegénynél...de másiknál azért már csak elege lesz... teljesen jogosan, teszem hozzá.
Vagy amikor a kis nagyfiú a saját lábán büszkén betipeg, mosolyog és nézelődik, épp, hogy kezet nem csókol...SZURI. De egy igazi férfi nem sír sokat, pláne, ha ott van az apukája, aki megvédi. Kifelé menet még integet is, tudjátok, ahogy kicsik szoktak, nyitja-csukja a kis markát.
Hatéves nagylányok. Kétpetéjű ikrek. Az egyik szőke és cingár, a másik barna és ducika. Ők már mindent értenek, tudnak, apával vannak, tehát baj nem lehet. Azért egyikük sem akar első lenni és elpityerednek...de nem baj, itt mindent lehet. A beígért citromfagyi mindenesetre vigasztaló. Úgy döntenek, hogy bevasalják egyszer itt, Szőregen Apán, egyszer meg otthon, nagypapán. Hisz Ő is megígérte.
Hatodik babánk...ó nem baba, már nagylány! Kötelező Varivaxra jöttek...már a váróba belépve elkezd szívet tépően zokogni. Hát még mikor engem meglát...ajjaj...megvizsgálom, amennyire lehet (kevéssé). Igen, csakhogy én KÉSZÜLTEM. Felhoztam a kocsiból a kis hangfalat, azon állítunk gyerekdalokat és milyen nagyon jó lesz. Ismertetem a szülőkkel a haditervet (szülőKkel, ketten jöttek, első baba, nagyon-nagyon). Helyeslik. Baba zokog és kijárat felé mutogat. Apuka ölébe veszi a kislányt, nővérke készíti össze a vakcinát, törlést. Anyuka azt mondja, inkább Ő állít zenét. Mondom, jó és már csak arra várok, hogy felcsendüljön a Hopp Juliska, vagy a Bogyó és Babóca...de erre:
So you're a tough guy Like it really rough guy Just can't get enough guy Chest always so puffed guy
Billie Eilish a kedvence, kérdezem jólértesülten, ám meghökkenve... (tudom én a modern dalokat, muszáj volt néznem az ikszfaktort, családi okokból)
Anyuka elmagyarázza. Nagyon szereti mondani, mikor ahhoz a részhez érünk, érünk, hogy DAA. (I'm the bad guy, duh).
Akit érdekel, 1:11-nél mondja, hogy DAA (most látom először ezt a klipet, de szerintem utoljára is:-) nem néztem végig, elég ennyi)
Jó, anyuka kicsit felhangosítja, gyerek még mindig sír.
Fiatal anyuka elkezd énekelni és táncolni. A lassan középkorú doktornéni elkezd táncolni. Nagymamakorú nővérke elkezd táncolni. Ha Billie Eilishra, akkor arra.
Kislányocska egy pillanatra lefagy (nem többre sajnos). Apuka üveges tekintettel felnéz a gyerekölelésből.
Ha én ezt most felvettem volna videóra...felrakhatnám a youtube-ra...
...
Jééé, maradt időm ebédelni, ez mekkora!
Vagy nem, ó, bakker, határidős e-learninget ígértem teljesíteni, vagy mi...de ennek végiggondolása már nem sikerül, mert...
..."pillanat, adom a doktornőt!”
És adják.
És csöng.
És pittyen.
És jön.
És csöng.
És pittyen.
Kérek szépen igazolást a kislányomnak.
Csíp a vizeletem, nincs lázam, nem fáj a derekam. (csak ma 4 fő, ebből egy fő fogászati gyulladással kombinálta)
Labormegbeszélés, INR-kontrollok. Labormegbeszélés, tényleg. Telefonált egy kissé furcsa hölgy (partnerpraxis betege), hogy övsömörére Telvirant kapott, de az károsítja a májat, elolvasta, és fáj is a mája már, jobboldalt fönt. Hányás, hasmenés nincs, láztalan, széklet-vizelet rendben. Kedden levették a vérét, kérdezné, mi a helyzet: jó magasak az értékek, 290 körüli GGT-re emlékszem. Megijedek. Visszanézem a korábbi labort is...ott is szinte pont ennyi. Tehát nem a Telviran a hibás. Kérdezem, hólyagok hogy vannak? Leszáradóban. Jó, de Hasi UH-t azért mindenképpen szeretnék beutalója van ugyan, de nem fogadják a szakrendelőben. Utánanézek, odahatok majd.
Közben szólnak, hogy telefonált egy hölgy akinek a fiának dagad a lába. DE karanténban van. Mondom semmi gond, hívjanak fel megbeszéljük...nem hívtak. Mondjuk, mindenki más igen.
Hihetetlen, hogy pár hete még ennyire ráértem. A kép a Rendelő udvarán készült, rendelési időben. Régen.
Becsípődött a derekam, doktornő.
Megcsípett a kullancs, 3 is, egyedül élek, hátul a combomból nem tudtam kivenni, letépem és nyomkodtam.
Nem eszik a kislányom.
Sok a savam, doktornő.
Dagad a lábam, doktornő (képet kérek)...és nem kellett volna az IDDM, post-AMI-s makacs öreg hölgynek levenni a vízhajtó adagból...
Kalapál a szívem, doktornő (EKG, tanácsadás, obes, endokrin gondozott, és nem túl okos, de megbeszéljük a dolgokat)
Beutalót kérek.
A férjemet bevitték az SBO-ra , meg lehet gyógyulni a tüdőembóliából? (Uramisten, attól függ, mekkora ,de meg, persze, nyugodjon meg)
Van a fejemen egy seb, fölhívtam a bőrgyógyászatot, azt mondták hívjam Önt, doktornő. Meg tetszik nézni? Meg tetszettem és sikítva utaltam be a cseresznyemagnyi kifekélyesedett gonosznak kinéző akármivel a Bőrklinikára.
Já,és már négy óra, ki kell lépni a Medmaxból...jó, de még hadd írjam be az a kér státuszt, akiknél kint voltam hétfőn, ok, zárhatunk.
Lepakolok. Pólót cserélek. Felcipzározom a kabát ujját. Elintézem az emaileket. Átutalom a diákhitelt. Elintézem a telefonszámlát.
És van az érzés, mikor ügyeletben egy-két óra hosszat nincs hívás, akkor olyan...rosszul érzem magam. De ezt nem szabad még magamnak sem bevallani, pláne kimondani, mert abban a pillanatban véget ér a varázslat.
Egy hete ilyenkor már visszafelé jöttünk Zsombóról, egy sikeresen beutalt akut has után és 3 doboz szamócával gazdagabban (mire állomáshelyünkre tértünk, persze már csak 2 és egy harmad doboz lett az, de nem baj).
Na jó, ha így, akkor így, van énnekem könyvem. Több is. Csak ezzel is vigyázni kell, régi ügyeleti megfigyelés, hogy mihelyt jó dologba kezdesz, úgyis megszakasztják. Ezen gondolatot végigvezetve, a régi falusi ügyeletimbe például elvittem a varrnivalókat: zoknit, leszakadt fülű plüsskutyát...és addig is hasznosnak éreztem magam, míg nem volt hívás. Win-win.
Kilátás a dolgozóból
És valóban....TELEFON...egy tanácskérőt kapcsolnak. Hipertónia, hányással: inkább mentő menjen és vigye be. Így is lesz.
Na akkor meg is volt az alibi hívás. Mehetünk aludni, ja nem. Férjem, akinek velem ellentétben van klinikai ügyeleti múltja, mindig azt mondta, hogy éjfél előtt nem szabad lefeküdni, mert...megbosszulja magát. Egyetlenegyszer próbáltam meg fél tizenkettőkor lefeküdni...hiba volt. Hiába, az ember hallgasson a férjre, főleg olyasmiben, amit Ő (a Férj) jobban tud.:-)
Tehát, akkor legalább megágyazok....ó.....basszus, nem hoztam fel ágyneműt az ambulanciáról! A francba ...Lent meg már alszanak,nem fogom kényelmi okokból felébreszteni Őket! Nem, mintha felhúznám a huzatot (bocs, anya), de legalább leterítem. Ennek triviális lélektani okai vannak. A nem-megágyazásnak, mármint. Ugyanis, ha szépen megvetett ágyból rántanak ki, az jobban fáj, mintha csak ledőltél-volna-egy-pillanatra a díványra. Ezt az elméletet akkor alkottam meg, mikor az első kisbabánk megszületett. Nekem bevált. De a szépen vasalt ágynemű tapintását attól még szeretem. Na, ma ettől meg vagyok fosztva. Én fosztottam meg magamat.
Nekik köszönhetjük a friss, ropogó ágyneműt. Kivéve én, most.
Telefon, adok egy tanácskérőt.
Persze hogy...naná!
70 éves idős hölgy, felriadt, megmérte a vérnyomásást, a felső érték 150 volt, megijedt, még egyszer megmérte akkor már 179 volt a fölső érték. Ekkor egy puff Nitrolingualt befújt. Kérdezem, mikor volt a fújás, Tíz perce. Oh. Jó. Kikérdezem, alarmírozó tünet nincs. Kérdezem , van-e otthon nyugtató. Ó, nála ilyesmi NINCS (a hangjában benne volt a mitképzel). Mondom, rendben, rendben, megkérem, feküdjön le, hatni fog a spré. De ha egy óra múlva is panaszos, bátran telefonáljon Ekkor azt mondja, jó, beveszi az altatóját. Milyen altató? Dormicum (az bezzeg van). Kérdezem, hogy hány milligrammos? Azt nem tudja. Csak bele szokott úgy harapni. Muszáj volt nevetnem mosolyognom. Beleharapni a Dormicumba?? ? Hisz az olyan picike....elnézést kértem, és közöltem, hogy ez nagyon aranyos, nyugodtan harapjon bele és feküdjön le.
Telefon.
Egy progrediáló dyspnoe, fiatal szakács...covidos mentő ment érte.
Telefon.
Egy apuka, akinek fáj a hasa. Láztalan, hányás, hasmenés nincs, kiütés, fulladás nincs, enni inni tud. kikérdezem, tanácsokat adok, mosnom, ha rosszabb, hívjon, reggel HO kontroll.
Na jó, de most már tényleg tudnék pihenni kicsit.
Messengeren jelzek az ápoló kollégának, hogy érezze a törődést:
-Négy hívást megoldottam...!
-Téged aranyba kéne önteni.
-Megbánjuk mi ezt még keservesen (mármint, hogy éjfél előtt nem voltunk sehol)
-Én biztos nem.
-Biztos? Hajnalban mehetünk exithez, meglásd.
-Haggyámá. Jóccak.
-Jóccak.
Éjfél...itt az idő.
Életemben nem aludtam még ilyen mélyen itt...hiába, ötkor keltem, elfáradtam. De csodálatos 10 perc volt :-)
Basszus, hol vagyok? Jaaa, tudom már.
Ajtócsapódás, autóindulás.
Kalapáló szívvel várom az álmot. Nem nagyon jön, nem szereti a kalapálást. Mondjuk, legalább nem fázom, az édes mentőskabát puha bélése jó takaró. Ha már ágyneműm nincs. #nomád
azért...lehet aludni szirénák mellett is...voltaképpen...hmmm
Hány óra? Három.
-Igen?
-Jó reggelt! Adok egy tanácskérőt.
Köszönöm! Nyolcvan éves férfi, hasi fájdalom, láztalan, hányás, vért is látott benne, igen. Én azért megnézném, nem teszik a dolog.
Nagypolgári lakás, nagy belmagasság. A beteg állva fogad, megnyugszom, nem lehet olyan nagy a baj, bárigen sápadt. Jó, anamnézis, kérem, fáradjon be a szobába, hogy fekve megvizsgálhassam. A beteg a szobába lépve leveszi a PAPUCSÁT, úgy meghökkenek hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nekem is le kéne vennem, de nem, én nem vendég vagyok itt, különben is, hogy mutatna az élénkpiros zoknim a ráhímzett cseresznyével...Süppedős szőnyeg, koloniál szekrénysor, egész jó festmények. Vit. paraméterek rendben, VAS 7-8 (nem egészen hiszem el, de ezt nem mondom), McBurney határozottan nyomásérzékeny. Beküldjük. Amíg a papírokat töltjük, a beteg ül a szobában, és lassan, mélyeket sóhajt a fájdalomtól. Elhiszem már, hogy fáj, csak uralkodott magán szegény.
Hajnal életkép, Szeged very Belváros
Na, de most már mindjárt reggel van. Maradt még egy kis joghurt, elkanalazzam, vagy inkább csak mossak fogat megint, oszt jóvan.
TI-TI-TÁ-TI-TI!!!
A Drágaszág
Ez valami vicc? Aligha. Kezdek mászni a lépcsőn lefelé.
Ápoló Kolléga szemrehányóan néz rám.
-Kellet Neked bejósolni.
-Mit?
-A hajnali exitet. Oda megyünk.
-Jajjistenem, Szegények.
-Szegények, szegények...még az elhunyt nevét sem tudjuk: N.N.
Panelkörzet, hatodik emelet. Nem tudunk elsőre bejutni hajnali cigarettáját fogyasztó lakó siet a segítségünkre. Hova mennek? A hatodikra. Oszi nénihez? Alighanem. Akkor Oszi néninél van az elhunyt.
Idős hölgy fogad. Másfél szoba. MÁSFÉL szoba. Az egész szoba ágyán hason fekszik az elhunyt, egy szintén idős asszony. Poros vitrin, benne ritkásan poros nippek. Ruhák zsákokban. Kiderül, hogy az elhunyt az Oszi néni és a bejelentő N.N. , az elhunyt unokatestvére.
-Együtt nőttünk fel. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Özvegy volt. Gyermeke nincs.
De még nem tud sírni.
Megvizsgálom az elhunytat. Jobb emlőjén tankönyvi kifekélyesedett emlőrák. 4 napja engedte haza SBO. Emlő-és méhnyakrák, carcinosis peritonei.
Jajj, jajj.
-Kérem, hozzon egy lepedőt, takarjuk le Őt.
Az asztal mellé guggolok, elkezdem írni a hatpéldányost. Ápolóm addig a lábcédulát, halottszállítót adminisztrálja. A hatpéldányos ötödik és hatodik példányát MINDIG újra kell írnom, egyszerűen nem viszi át a toll, nem és nem.
-Fogadja részvétünket.
-Köszönöm.
Már könnyes a szeme.
Liftben férfiparfüm illata. Valaki randevúról érkezett haza.
Földszinten ápolóm megszólal.
-Én már voltam itt. Mikor valaki kiugrotta kilencedikről.Végstádiumú tumoros.
Jajj, jajj, JAJJ.
Onnan, legfölülről.
És lassan tényleg reggel is van, hatkor már nem is érdemes visszafeküdni, tegnap ilyenkor már egy órája fönt voltam...kezdődik a Muzsikáló Reggel a Bartók Rádióban...most már lehet olvasni különben is
Ágyaznom, ugye, nem kell :-D, szépen összecsomagolok, aláírom&lebélyegzem a jelenléti ívet...szia drága biciklim, menjünk, fényképezzük le az éjszakai utcát hazafelé...!
És lőn.
#holjarunk
Na, így már könnyű lesz :-)
Otthon, OTTHON, végre otthon!
Egy (két-három) kávé után meg a homeschool sem állíthat meg. De még a gyerekek online hangszeres vizsgája sem :-)
"Beethoven hallása egyre gyengült.Füle időnként meg-megnyílt, de csak azért, hogy utána egyre gyérebben csörgedezzenek át rajta a hangok. Rendben van, ezen tehát nem lehet már segíteni. De a sátán már leköltözött a testébe is s azt birizgálta. Már a farkasboroszlán-főzetbe mártott borogatások sem használtak mire piócákat raktak a füle mögé, s a gyomrára és hányszor, de hányszor szívták tele magukat a vérével. Végül kijelentették: - A piócáktól nem várhatunk semmit, Beethoven úr. Az ön ellensége: Boreas.
Boreas helyett a doktor urak nyugodtan mondhattak volna északi szelet is, hanem a tudományos, idegen szavakkal a számlát is magasabbra tudták srófolni. Malfatti doktor, aki Schmied halála után kezelőorvosa lett, amúgy is meglehetősen borsosan számította fel a honoráriumot .De a "Boreas"-t mégsem lehetett megszüntetni, mert akkor meg a "Zephyr" lett volna a hibás."
Alfred Amenda: Eroica. Beethoven életének regénye, Zeneműkiadó, Bp. 1977. 461. old
hol van még a fomoterol és a beclometason...különben is, javaslatos :-)
„Dr, Weiss kövér volt, vidám és szakszerű. – Azt hiszem, nem kell vizsgálat – mondta. A felületi jelek gyógyszermérgezésre utalnak. Amikor a mentő megérkezett, az asszony még nagyon gyengén lélegzett, mély öntudatlanságban volt, reflexei nem működtek. Ebben a stádiumban száz közül egy se menthető meg. Bőre hideg volt, légzése csak gondos vizsgálattal észlelhető. Az inas azt hitte, halott. Körülbelül egy órával ezután állt be a halál. (időablak meg?!)
Úgy értesültem, a hölgy rendszertelenül jelentkező kegyetlen asztmarohamoktól szenvedett. Doktor Loring Demerolt írt elő veszély esetére.
Van valami adata vagy következtetése a bevett gyógyszer mennyiségéről, dr. Weiss?
Fatális adag – mondta halvány mosollyal. Bár ezt megítélni csak a kórtörténet, a természetes vagy szerzett ellenállóképesség (van ilyen? természetes, vagy szerzett ellenállóképesség a PETIDINNEL szemben?!) ismeretében lehet. Vallomása szerint a hölgy kétezerháromszáz milligrammot vett be, egy nem szenvedélyes gyógyszerfogyasztó halálos adagjának négy-ötszörösét- kérdően nézett dr. Loringra.
Wade nem volt szenvedélyes gyógyszerfogyasztó (az eredetiben egyszerűen ADDICT...édes anyanyelvem) – mondta dr. Loring hidegen. – Az előírt adag egy vagy két ötvenmilligrammos tabletta volt. Huszonnégy órás időközökben három-négyszer ennyit engedélyeztem.
De maga egy ütetre ötvenet adott neki – mondta Hernandez kapitány. -Nem gondolja, hogy elég veszélyes mennyiség egy ilyen gyógyszerből? Milyen súlyos az asztma, doktor?
Dr. Loring csúfondárosan mosolygott. – Az asztmarohamok rendszertelenül jelentkeznek, Az övé nem ütötte meg azt a mértéket, amit mi status asthmaticus kifejezéssel határozunk meg (még szerencse), ami olyan súlyos rohamokkal jár, hogy a beteg azt hiszi, menten megfullad.
-Van valami megjegyzése, dr. Weiss?
- Hát – mondta dr. Weiss lassan-, ha feltesszük, hogy nem maradt búcsúlevél, és ha feltesszük, hogy más bizonyítékunk nincs a bevett gyógyszer mennyiségére vonatkozólag, akkor véletlen gyógyszermérgezést is megállapíthatunk. „
In: Raymond Chandler: Elkéstél, Terry! Albatrosz, Bp. 1973, fordította, Papp Zoltán (eredeti megjelenés: 1953); kiemelések tőlem, B.K.
Már nagyon kíváncsiak voltak, hogy anya hova jár, mit csinál, mikor „tornázni megy”, meg minden…Bemegyünk a tornaterembe, anya szépen (=egyre jobban izzadva�)hallgatva figyeli az eseményeket; inkább kicsit félve, hogy az idegen helyen elkerülhetetlen izgalom torkollik-e obligát marháskodásba. A Nagyfiú szépen tornázik, ahogy az edzőnő mondja. Kisfiú viszont felfedezi a BOXZSÁKOT (bokszzsákot?). Anya megijed. -Hagyd, kisfiam, békén! Edző nyugtat. -Nyugi, itt mindent szabad!- Kisfiú elkezdi ütögetni-rugdosni a zsákot. Bejön egy férfi. (később megtudom, hogy ő a bokszedző :-)). Nézi kicsit a gyereket (ezt megértem, ragyogóan izmos kis fickó, mint a bátyja), aztán megkérdezi: -Te karatézol? Kisfiú nevet - Dehogy… -Akkor kick-bokszozol? Kisfiú még jobban nevet:. -Azt se’…! -Akkor biztos sokat nézed a tévében, igaz? Kisfiú kérdően rám néz, én kissé szaggatottan (felülés közben nehéz a megfelelő tónusra ügyelni): -Nem-is-néz-nek-té-vét… Férfi tanácstalan. -Akkor hol gyakorolja a verekedést? Anyuka végképp nem bírja, nevet:
